Lombos fák között impozáns épület. Ha felmennél a széles lépcsősorán, hogy óvatosan beless egy-egy ajtón, furcsa dolgokban lenne részed. Benyitsz például egy szobába… szokatlan, semmihez sem hasonlítható, sivító, sebesen bukdácsoló hangzavar üti meg a füledet. Tovább mégy. Ezt hallod a következő szobából: „Csak azt árulnátok el, hova tegyem ezt a töméntelen e betűt?! Egyszerűen nincs helyük sehol!” Panaszos női hang szűrődik ki a harmadik ajtórésen: „Kutya bajom se lenne, ha egy pillanattal előbb vágta volna hozzá a fejszét! Most itt van a nyakamon, azt se tudom, hogy intézzem el. Még ebédelni sem mehetek tőle!...” Koromsötétség ásít rád egy negyedik ajtó mögül…

Mi ez? Bolondokháza? Összeesküvés? Gyilkosság? Szeánsz?

Félig-meddig mind a négy. Akik itt dolgoznak, sokszor nyugalmasabb képzelik a dühöngőosztályt; amit művelnek, az meg kicsit gyilkosság, kicsit összeesküvés, kicsit szellemidézés. Elnémítanak egy csomó torkot, csak azért, hogy nehéz, fáradságos, bonyolult úton egy ismeretlen, idegen hanggal új életre keltsék. Szellemidézés, mégpedig a szellemidézés történetében nagyon is szokatlan módon: technikai segítséggel.

De hát mit is hallottál az előbb?

Idegen nyelvű filmet vetítettek a szinkron filmgyár egyik szobájának vágóasztalán. Ez kisméretű vetítőfelülettel ellátott asztal, amelyen a film előre vagy hátra, gyorsan vagy lassan, némán vagy hangosan vetíthető. A vetítés irányát kar szabályozza oda-vissza, a hangos vagy néma vetítést pedig az átvilágítás módja szabja meg. A filmszalag szélén fut végig a keskeny, ráfotografált hangcsík. Számtalan orsón húzzák át a filmet, amelynek a képi és a hangos csíkját átvilágítják egy-egy égővel. Ha a hangcsík nincs átvilágítva, akkor a film némán fut. Ebben a szobában a szinkronizálásra váró film párbeszédeinek nyersfordítását akarták összeolvasni a filmen látható szájmozgással, hogy a szöveg és a kép időbeli eltolódásait kijavítsák. Ahol a lefordított szöveg túl hosszú, ott a színész hasbeszélőnek látszik, ahol túl rövid, ott hangtalanul tátog. Ilyenkor a film hangtalanul pereg. De véletlenül elfelejtették a hangot „levenni” róla, ezért visszaforgatták a filmet az elejére – még hanggal együtt. Ez a visszaforgatott hang riasztott meg furcsa lármájával.

Második élményed az volt, hogy valaki pult alá akarta rejteni a fellelhető összes e betűket, nyilván feketén való forgalomba hozatal céljából. Nem egészen… Szovjet fiú vallott szerelmet filmbeli imádottjának; ez oroszul így hangzik: ljublju! Egy szótaggal rövidebb ez a szó, de más szájmozgással is jár, mint magyar megfelelője. A különbség feltűnő, mivel a kép közeli. De hát milyen szóval pótolja szegény dramaturg ezt a szót: szeretlek?

A harmadik szobában cseh film drámai jeleneteit pergették; heves szóváltás közben a gazda bérese után vágja a fejszét, ezt kiáltva: „Pusztulj a házamból!” A hangsúly és a mozgás lendülete a filmben egybeesik, ez így természetes; próbáljátok ki, szinte lehetetlen heves kézmozdulatot tenni olyankor, amikor a szó hangsúlytalan. De a cseh, orosz, német, angol, francia nyelv a hangsúlyt nem az első szótagra helyezi, a magyarral ellentétben. A filmen ezért a lendület sem az első szótagra esik – a magyar fordítás tehát elcsúszik a cselekményről. Ez csökkenti a jelenet feszültségét, de még nevetségessé, hihetetlenné is teheti: elárulja, hogy a hang Mádi-Szabóé, a kéz Vanicseké…

Máris milyen sok szempont, mennyi akadály. Hát még milyen sokat látsz, ha csak nagyjából is végigvezetlek a szinkronizálás munkamenetén! Most még csak ott tartunk, hogy a nyersfordítás hosszát összemérték az eredetiével. Ezután a magyar szövegíró addig alakítja, csiszolja a szöveget, amíg az a lehetőséghez mérten illik a színészek szájmozgásához, a játék erejéhez, a film mondanivalójához, hangulatához, üteméhez.

Csak most kezdődik a műtermi munka, amelyben már az egész munkaközösség – filmnyelven: stáb – részt vesz. A stábhoz tartozik a gyártásvezető, a rendező, a dramaturg, a hangmérnök, az asszisztens, a mikrofonos, a kamerás, a vágó és a gépész.

A gyártásvezető feladata a veszekedés. Veszekszik a műteremért, a felvételek időpontjának betartásáért, minden fillérért – pénzt csikar ki a gyártól, takarékosságot a rendezőtől, színészekért harcol a színházakkal (ha azokat, szerepük máshová is köti), mindenkiért mindenki ellen örökösen készenlétben áll, mindenki érdekében a legkülönbözőbb érdekek kereszttüzét állja – és végül közös nevezőre hozza az ellentéteket. Ha meggondoljuk, hogy a fő dolga a jó értelmű anyagiasság, amely a művészek számára sokszor idegen terület, akkor fel tudjuk mérni, mennyi energiára, megértésre van szüksége a jó gyártásvezetőnek.

A rendező dolga azonos a filmrendezőével – helyesebben azonos felkészültséggel kell jóval nehézkesebb és hálátlanabb munkát végeznie. A kínos pontosságot kívánó részletekbe nem szabad belevesznie, a szótagig menő precizitás nem teheti kicsinyessé, különben szürkévé, semmitmondóvá, hitelét vesztetté válik a legjobb külföldi film is a kezei között. A színésszel való bánásmódnak a szinkronrendezőben nagy türelemmel kell párosulnia, mert a szinkronszínész munkája nem csupa öröm. Egy kész alkotás újraélesztése, reprodukálása inkább önmegtagadás a számukra, nem művészi kiélési mód. Alá kell rendelniük magukat egy másik rendező, egy másik színész elképzelésének, és annak hű mását kell produkálniuk úgy, hogy eredetinek látsszék.

A dramaturg munkája a szövegátültetés, ezt már ismered. A hangmérnök kitűnő füle és szakismerete, biztosítja a hang és kép számtalan árnyalatú viszonyának tökéletességét. Róla később még szó lesz. Az asszisztens mindenben segédkezik a rendezőnek. A kamerás ugyancsak technikai jobb keze a hangmérnöknek. A mikrofonos a mikrofon szabályozója, a naplóvezető jegyzi a felvételek időbeli sorrendjét, biztosítja, hogy a megfelelő hangfelvétel-részlet a megfelelő jelenetrészre kerüljön, felírja, hogy az egymás után többszörösen fölvett szinkronhangok közül melyik a kopírozni való, sikerült változat. A vágó a szinkronizált film megfelelő részeit ragasztja össze.

A filmet közben tekercsekre bontotta a dramaturg, a rendező és a vágó, azaz vég nélküli szalagokat készítettek belőle: az egyes jelenetrészeket szétvágták, elejüket a végükkel összeragasztották, hogy egy-egy részlet százszor is levetíthető legyen újbóli befűzés, tehát szünet, zökennő nélkül.

A színészkiválasztás következik. A testalkatban, korban, külső adottságokban hasonló színészeknek a hangja is egyező rendszerint – de a színészi egyéniségük nem mindig. Előfordult már, hogy vékony termetű külföldi színészekhez belső alkat szempontjából behemót magyar színész illett. A magyar színész – nem kevés önuralommal és fegyelemmel – hangját a szinkronizálás idején „feljebb hordta” a valódinál, ezáltal az jobban illett a másik színészhez, mint saját magához.

Következik a felvétel, speciális hangszigetelésű műteremben, ahová nem szűrődnek be a külső zajok. Mozihelységhez hasonló terem ez, amelynek vásznára a gépész kivetíti a soron következő jelenet tekercsét. A rendező megbeszéli a hangmérnökkel a felvétel technikai szempontjait, instrukciókat ad a színészeknek, s azok mikrofonba mondják a megfelelő szöveget, vigyázva a szájmozgás és a mondott szöveg szinkronitására, egyidejűségére – és vigyázva arra, hogy ez a vigyázatosság ne hagyjon nyomott a játékukon, különben elvész a természetesség illúziója. Mozdulatlan testtel kell hangjuknak ugyanazt az árnyalatot visszaadnia, amilyen a szüntelen mozgásban levő filmben látható színészeké. A rendező és a hangmérnök a felvétel alatt a műteremtől üvegfallal elválasztott fülkében tartózkodik, onnan hallgatja, figyeli – a hangmérnök rögzíti is – a felvételt; ott olyan formában hallják a hangot, amilyen a filmen lesz.

Amikor az összes jelenetek szinkronfelvétele megtörtént, megkezdi munkáját a boszorkánykonyha. A hangokat ugyanis keverni kell, mint valami bonyolult receptű italt. A hangmérnök arányosítja, árnyalatosítja, visszhangosítja a képhez illő teljes és végleges pontossággal a hangokat. Most még több szalagból áll a film, amelyik mindegyikét egy közös szalagra kell összekopírozni. Képzelj el egy kávéházi jelenetet. Az előtérben párbeszéd. Félhangosan morajlik a többiek beszélgetése, a háttérben zenekar játszik, ajtók csikordulnak, autó fékez a ház előtt, pincérek, vendégek járnak-kelnek, poharak csörögnek. Mindezt ugyancsak újból fel kell venni, mert a párbeszéd „rajta van”, s emiatt használhatatlan a semleges, lefordításra nem szoruló zörej is. A filmnek zenés részletei is vannak, amelyekre néhol énekszöveg kerül. Ezek is újrafelvételt kívánnak. Vannak azután olyan zörej- és zenerészletek, amelyek eredetiben használhatók. Néha egy külön nemzetközi szalagra rögzítve mellékelik a filmhez a teljes zenei és zörejanyagot, hogy a szinkronizálást megkönnyítsék. A hangmérnök keverőasztala a film befejezésekor olyan, mint egy operettszínpad a finálé pillanatában: mindenki rátalál itt a párjára. Megleli a cipő a csoszogását, hegedű a cincogását, ajtó a nyikorgását, pincefal a visszhangját, patak a csobogását, elnémult torok – a más hangját.

Tökéletes művészi élvezetet a szinkronfilmtől nem követelhetünk, nem is kaphatunk: saját hangjához hasonló új hangot nem adhat senki egyetlen színésznek sem. De ha nem is tökéletes, mégis milyen fáradságos munka a szinkronizálás! Hasznos is: hiszen sokan vannak – gyerekek, egyszerűbb emberek, eldugott falvakban lakók, öregek -, akiknek művelődését, tájékoztatását, szórakoztatását a nehezen olvasható feliratoknál sokkal célravezetőbben segíti a szinkronizálás.

Forrás: Lányok évkönyve, Móra Ferenc Könyvkiadó, 1962 - Digitalizálta: Máthé Bea