A szinkron olyan "magyar hang - vegykonyhai" feladat, amely az eredeti ízeket hivatott kikeverni a magyar gyomor számára. Durva és erőltetett a hasonlat, de talán sikerül vele - szándékom szerint - tömören érzékeltetni e munka nehézségeit. Az ember /befogadó/ két kontemplatív /elmélkedő, elmélyedő/ érzékszervvel rendelkezik, az egyik a látásé, a másik a hallásé. Az utóbbit hivatott szolgálni a szinkron - visszaillesztve az eredetire a már magyar hangot - észrevétlen visszaállítani a kettő filmi egységét. Akár filmes restaurátori feladatnak is nevezhetnénk.

A mozi- és tévénéző nem figyel külön a szinkronra, az csak valami döccenő, melléfogás esetén és okán hívja fel magára a figyelmet. A szinkron észrevétlenségével bizonyítja a magyarítás sikerességét.

A szinkronszöveg első közönsége a színész. Ha ő lazán, oldottan, könnyedén dolgozik a szöveggel, ha általa ki tudja fejezni érzelmeit, ha jól el tudja játszani, akkor a dramaturg jó munkát végzett. /Szájmozgás követése, mondatok hossza, gesztusok lendülete, az arc mimikájának rezdülései - hozzáadódnak a műfordítói követelményekhez./

Kútvölgyi Erzsébet mesélte: "A napokban az anyám így jött ki a moziból: >>Na hallod, hogy a végén látom kiírva, hogy te voltál a magyar hangja?!<<... Hát, akit az anyja sem ismer meg?!... Akkor bizonyára a közönséggel is sikerült elhitetnem, hogy a vásznon játszó színész beszélt magyarul."

Az összetett szinkronmunka lényeges állomása, nagyjából ezen áll vagy bukik sikere. Egy konkrét filmben, egy konkrét szerepet alakító színészhez kell hozzárendelni a leginkább megfelelő magyar színészt. A rendezői vélemények alapján a főbb szereposztási szempontok:

- Általában nem az eredeti színész a meghatározó "magyar hangja" kiválasztásánál, hanem az általa megformált figura, az általa nyújtott alakítás. Ez adja meg azt a karaktert, amelyre egy ennek megfelelő magyar színészt kiválasztunk. A "jó színész" nagyon sokféle karaktert tud megoldani, de vannak olyan jellegű karakterek, amelyek behatárolják a választást /pl. hangi jellegűek: pozitív és negatív töltésű hangok, tehát szimpatikus ill. antipatikus hangok, sajátos felhangok és hagszínek/.

- Testi felépítés, fizikai-biológiai adottságok, alkati hasonlóság, "szájberendezés", hangképzés sajátosságai.

- Az életkor /nem szűken/ meghatározó.

- Jellegzetes habitus.

- A színészeket egymáshoz is kell választani /pl. párbeszéd esetén azonos pillanatban kell sikeresen megoldaniuk feladatukat, az egyszeri szituáció illúzióját teremtve/.

- Színészegyeztetési szempont /utoljára, de nem utolsósorban az élet, a napi gyakorlat is diktál, az alkalmas színészek közül ki ér rá/.

Tagadhatatlan a nagyközönség igénye, hogy néhány gyakran szereplő világsztár állandó, megszokott "magyar hangon" szólaljon meg - de ez közel sem olyan egyszerű kérdés, mint ahogy a kívülálló gondolja.

Létezhet-e olyan szereposztási "telitalálat", amikor az eredeti színészhez szinte látatlanban /a konkrét filmet figyelembe sem véve/ feltétel nélkül rendelődik magyar megszólaltatója?

Szinkronrendezőink többsége általánosságban tagadja az abszolút szinkronszerepek létezését, s a gyakorlatban is csak elvétve találkozunk vele. Ha mélyebben vizsgáljuk e jelenség hátterét, rá kell jönnünk, hogy ez csak látszólag, és nem lényegileg mond ellent a korábbiaknak. Ugyanis ezek a "telitalálatok" nem függetleníthetőek a filmbeli alakítástól. Jellegzetességük, hogy a színész hasonló figurát alakít a filmekben.

A színészvezetés is a szereposztással kezdődik. "Kihallatszik", ha a színész jól érzi magát az általa megszólaltatott figura bőrében. Jelentős, értékes film esetében sokat segít, ha a szinkronizálás műtermi munkálatai előtt ún. színészvetítésen globális képet kap a színész a filmről, s ezen belül saját feladatáról. Sajnos a gyakorlat csak elvétve ad erre lehetőséget. Így aztán a rendező feladata röviden, lényegretörően segíteni a szerepnek való megfelelést.

Az empátia - a beleélés - segítésének módja tulajdonképpen a színésztől és a rendezőtől is függ. A rendezőnek - alkalmazkodva a színész egyéniségéhez - meg kell találnia azt a legrövidebb utat, azt a hangot, amellyel instruálhatóvá, vezethetővé teszi. A jó rendező saját elképzeléseit megtartva, sokféle módon kódolva képes eljutni a színészi lélek mélységeibe, segítve ezzel felszínre hozni a filmnek megfelelő emocionális frekvencián való megszólalást.

Nagyon fontos a jó műtermi légkör, hiszen oldott hangulatban könnyebben jön létre az empátia. A színésznek szüksége van a környezet pozitív visszajelzéseire is, amit a jó hangulatú munka során gyakrabban megkap. Bizonyos esetekbon a rendező technikai utasításokat ad: helyes hangsúlyra, szituáció értelmezésére figyelmeztet. Ha a film és a figura megkívánja: szerepet elemez. A tekercsek közötti néhány másodperces szünet alatt kell szükség esetén rövid, tömör instrukciókkal ösztökélnie, vezetnie - a film adott jelenetének feszültségében, indulatában, hangulatában tartania - a színészt.

Gera Zoltán: A szinkronizáló színésznek az a nagy előnye, hogy naponta találkozhat a nemzetközi színészparádéval. Találkozhat a világ legjobb és legrosszabb színészeivel. Mindkét társaságtól sokat lehet tanulni. Ezen túlmenően a szinkronmunka, az eredeti színésszel való azonosulás nemcsak "szolgáltatás", nemcsak alkalmazkodás, idomulás, hanem az esetek többségében újrateremtés! A színész alkotó ereje igenis érvényre jut a szinkronban. A szinkron fejleszt, mobilizál, felriasztja a szunnyadó képességeket. Én nagyon sokat tanultam az általam szinkronizált színészektől.

Tolnay Klári: Sohasem a filmtől, hanem a színésznőtől függ, hogy szeretek-e szinkronizálni. Számos esetben fordult elő, hogy gyenge volt a film, a színésznő pedig nagyszerű. A szinkronnak éppen az a „vicce”, hogy nem elég a szöveget szolgaian szájra mondani, hanem át kell venni a színész belső ritmusát, lélegzetvételét, lelkivilágát, játékstílusát, a történetbe bele kell helyezkedni, és úgy kell benne mozogni, mintha minden vele történne, vagyis az embernek bele kell élnie magát... és ez bizony nem könnyű. Elsősorban a szinkronrendezők jó fülén, jó szemén és tehetségén múlik a jó szinkron.

Feleki Kamil: Nagy csodálattal nézem a jól és könnyedén szinkronizáló kollégákat, el vagyok tőlük ragadtatva, különösen akkor, amikor úgy érzem, hogy egy-egy filmben még arra is képesek, hogy "feljavítsák" a vásznon látható színész játékát. Sokszor érzem úgy, hogy a szerephelyzettel jobban tud azonosulni a szinkronizáló színész, mint az, aki ténylegesen játssza. Pedig ő csak a "vetített" kulisszák között él, játszik, és csak a hangjával viseli a jelmezeket, bánik a kellékekkel, mozog a diszletek között. Lám, ha a színészt megfosztják arcától, alakjától, csak a hangjával is képes SZÍNÉSZ lenni. Nem könnyű „munka”, de a szinkronizálásban van valami izgalom. Ezért a színész és rendező számára könnyen válhat szenvedéllyé. Ha a színész eljátszik egy szerepet, az benne soha nem múlik el nyomtalanul. Színesedik tőle, gazdagodik az eszköztára.

Benkő Gyula: Megértettem, hogy milyen nagy jelentősége van a szinkronizálásnak a filmkultúra terjesztésében, rájöttem, hogy egy színész számára minden egyes szinkronszerep új feladat, új lehetőség eszközeinek kipróbálására. Arra is ráébredtem, hogy a színészek valahol a nyelven kívül is találkoznak! Az érzelmek ugyanis nemzetköziek! A szinkronizáló színész éppen ezeket az érzelmeket reprodukálja, és bizony nem elég ehhez az imitációs készség. Ha nincs mögötte tehetség, szakmai tudás, akkor abból az alkotásból mindig hiányozni fog valami. Épp azért tartom a szinkront is művészetnek, mert újrateremt valamit. Én mindig azt mondom, hogy szinkronizálni könnyű is, meg nehéz is. Könnyű, mert szinte "előjátsszák", hogy mit kell játszani, nehéz, mert azt kell eljátszani, amit már más "előjátszott".

Haumann Péter: Amikor már nem csak a technikai megoldásokra összpontosítottam minden idegszálamat, akkor jöttem rá, hogy ez milyen jó dolog. Látni egy színészi alakítást "feldarabolva". Észrevenni, hogy egy-egy megszólalás előtt mennyi szünetet tart. Mivel tölti ki a szüneteket. Hogyan osztja be az indulatait, míg eljut a végső kitöréshez. Attól kezdve, hogy ráéreztem az ízére, szeretek szinkronizálni.

Zenthe Ferenc: Szerintem alapfeltétel, hogy a szinkronizáló színész eljusson érzelmileg oda, ahova a szinkronizálandó színész eljutott. A hang árulkodik. Ezek egyenrangú feladatok, csak az egyik fél látszik, a másik nem! Legközelebb Jack Lemmon áll hozzám, vele tudok a legjobban dolgozni.

Bács Ferenc: Ameddig az ember a szinkronizálás technikai részét nem sajátította el, addig nem is tud felszabadultan dolgozni. Ezt meg kell tanulni. Bár azt hiszem, nem mindenki képes rá, nem mindenki alkalmas szinkronmunkára. Ugyanis a színészi adottságokon túl is számos követelménynek kell megfelelnie. Nagyfokú koncentráció, gyors azonosulási készség, hangmotivációs képesség... Nem beszélve arról, hogy a szinkron az egyetlen olyan hely, ahol a színésznek fejest kell ugrania a történet kellős közepébe. Amíg a színházban, a rádióban az olvasópróba, a filmnél a forgatókönyv elolvasása előzi meg a munkát, addig itt pusztán egy szűkszavú "eligazítás" szolgál alapul a játékhoz. Nem rajzolódik ki teljes egészében a színész előtt sem a szinkronizálandó figura, sem pedig az őt körülvevő figurák vonásai. "Vakon" tapogatózva, csak a rendezőre hagyatkozva dolgozunk, ő ugyanis látta a filmet.