A szuperhősmozik új időszámítása valószínűleg akkor kezdődhetett el, amikor Frank Miller megjelentette a Batman-mítoszt szinte teljesen átformáló, Az új év című, négy részes képregény-antológiáját, egyenes útra terelve ezzel a denevérember berozsdásodott karrierjét. Ezt követően lavinaként gördült le a világszerte lázban égő rajongókra az új képregényfilm-hullám, melynek legelső állomásaként még 1989-ben elárasztott bennünket a Denevérember falrengető világsikere, Tim Burton rendezésében. A számos műfaji elemet (akció, fantasy, kaland) eredményes találékonysággal egységesítő; szikár, gótikus formavilággal aládúcolt, a képregényfolyam popkulturális hagyományait megőrző, sötét atmoszférát sugárzó mozikülönlegesség azóta milliónyi boldog filmtulajdonos vitrinjének kedvence.

Sokszor előfordul, hogy megidézzük a Denevérembert, és ilyenkor az esetek többségében a kiválóan megválogatott szövegeket méltatjuk. Valóban; a filmhez olyan, minden téren professzionális magyar szinkron készült, ami – bizton állíthatom -, a hazai siker egyik jelentős záloga lett. A kissé kopottas videókazettáról hozzánk magyarul beszélő filmszereplők hatására kezdtünk el ismét a képregény-piac, és elsősorban persze Batman legendaköre felé fordulni. A briliáns szinkronhangok, a kiváló stúdiómunka, a lendületes felvételvezetés, a ragyogó rendezői tevékenység lendítettek át bennünket Gotham óriási méretarányokat felvillantó, ódon szoborparkokkal, kastélyokkal és csatornagőzös sugárutakkal szabdalt, éjsötét makrokozmoszába.

A Denevérember magyar változata a ’90-es évek hajnalán készülhetett, Rehorovszky Béla vezetésével, aki egy mérhetetlenül ütőképes szereposztást barkácsolt össze. Rehorovszky egy azok közül a mesteremberek közül, akik még a Pannónia Filmstúdió egynemű szinkroniparában tevékenykedhettek, s később, a szakma feldarabolása után, a sokszor egyéniségtelen, felhígult rendezések korában sem veszítették el értékeiket. (A rendező nevéhez máig stabil, megbízható minőségű szinkronok fűződnek: a Csupasz pisztoly; a Leon, a profi; a Szóljatok a köpcösnek, mind ékes bizonyítéka ennek.) Rehorovszky mindenekelőtt józanul és nem trendszerű, ostoba megfontolás alapján castingolt. A főbb szerepekre szerződtetett színészek például annak ellenére azóta sem lettek felkapott szinkronhangok, hogy munkájukat máig köztisztelet övezi. Karaktereiket viszont példátlan empatikus fölénnyel, szikrázó stílussal és némi, csípősen magyaros humorral formálták remekbe, annak ellenére, hogy természetesen nem élhették át az eredeti helyszínek és forgatás szituációját, hanem egy elsötétített stúdióhelyiségben, pusztán egy steril hangjáték keretein belül kellett rögtönözniük a filmszalagról letekintő színészek érzelmeit. Ezt a feladatot maradéktalanul sikerült teljesíteniük, mi több, klasszikus értékű alakításuk máig a magyar szinkrontörténelem egyik mély hálával övezett, bármikor felidézhető csodája.

A Jack Nicholson mészfehér arcú tömeggyilkosát szinkronizáló Sinkó László a tökéletesség mennyboltját súrolva oldja meg a ráruházott figurát, ő különösen adekvát választás. Bár én lennék az utolsó, aki elvitatnám, hogy mindenki kedvenc Jack-je eredeti hangján is üdítően élvezetes, parádés élménnyel szolgál (elég csak elővennünk DVD-n megjelent filmjeit, köztük például ajánlatos a Ragyogással kezdeni!), a magyar színész mégis szélesebb tárházát mutatja meg vokális képességeinek, mint Nicholson. Joker szédítően pörgős replikáit fennhangon, üvöltve, valóban elmebeteg elszántságot szimulálva adja vissza, csomagolja bele ütközésmentesen a magyar nyelv hangzásvilágába, ebben persze a szöveg is segédkezik, de erről majd később. Sinkó László ebben a jutalomszerepben azt is remekül bebizonyítja, hogy kiváló komédiás (bár erről az oldaláról a közönség nem, vagy inkább csak inkább, mint Leslie Nielsen egyik magyar hangját ismerheti), és hogy úgy játszik az emberi hangfrekvencia, valamint beszéd- és tempóérzék egy rendkívül széles skálájával, mint ördög a templomi orgonával. Lazán átlépi a szinkronitás határküszöbét, méghozzá úgy, hogy hű marad az eredeti karakterológiához: tökéletesen képes felfedni a kisstílű, merész hatalmi terveket dédelgető bűnöző, valamint a randalírozva kiabáló, ripacskodó, hörögve vihorászó, recsegő pszichopata tulajdonságait is.

Jack Napierként Sinkó László egy goromba, a nőkkel fölényes és dölyfös alvezér ellenszenves portréját vázolja. Itt még csak finoman begyújtja az érzelmeket, javarészt hűvös és taszító marad, akárcsak Jack Nicholson eredetije. Egyetlen sátáni kacajjal viszont már itt megelőlegezi a nevetőgörcsök későbbi, orkánszerű áramlatát. („Nem tud rólunk...”)

A savfürdőben történő átalakulás után a film dramaturgiája is kezd felgyorsulni, s ezzel párhuzamosan megszületik Sinkó László felejthetetlen Jokere. Az első meglepetés akkor ér bennünket, amikor az eltorzult gyilkos megszabadul kötszereitől, és szembesül összeroncsolódott arcával. Ebben a jelenetben a dühöngő, mégis hahotázó Nicholsont Sinkó László kifogyhatatlan tüdőkapacitása és hangjátéka teszi egyedülállóan emberfeletti szörnyeteggé. A jeles magyar színész egy megnyújtott „á” hangot követően szinte robbanásszerűen tör fel a fejét lehajtó Jack Nicholsonból, méghozzá úgy, hogy húsz másodpercig egyfolytában, főhörgőket nem kímélve, óriási hangerővel kacagja túl szinte a képet is. A következő emlékezetes jelenete Rotelli kézfogásos kivégzése, amikor is az „Örülök, hogy hulla vagy” megjegyzést pokolbéli tombolás követi. A sipító, magas hangtartományból érkező kacarászások mély tüdőhangokkal és élesebb, erőteljes röhögésekkel együtt hosszan, petárdaként sisteregnek, mindeközben a néző emlékezetébe vési a művészi képzelőerejű, elegánsan gyilkoló bűnöző gesztusrendszerét, de főleg hanghordozását és azt a szimulált, tébolyodott vidámságmániát, amire Sinkó László oly találóan ráérzett, s amelyet szaggatottság nélküli, egy szuszban kiáramoltatott heherészéseivel alátámasztott. Mi is megmosolyogjuk, amikor Joker bevásárlókocsit tologatva vadonatúj termékeit kezdi reklámozni. Ennél a résznél Sinkó a beszédsebességet turbózza a végtelenségig. Lendületes szövegek („Ez az úr nem boldog, mert az X márka nem fogott rajtaaa-ta-ta-ta-ta-ta-ta-ta-ta-ta-ta...”) és stílusteremtő kiszólások következnek, amiket magasabb fokozatra kapcsolva mond el, a hangjából kiérződő gúnyolódó többlet viszont nem úszik el. Szintén dinamikus hangjátékkal fogadja és csavarintja a kiváló magyar szöveg által elé gurított labdákat az éttermi jelenetben („Óó, egy kis muzsika, egy kis kánkán, denevérember feje a lándzsán...”), még ha azokon csupán tartalmuk miatt is gurgulázva nevetünk („Á, igen? És mit szólna egy kis etyepetyéhez?”) A későbbi szcénákban is folytatódik az eszeveszett nevetésdömping, de úgy, hogy Sinkó László páratlan ironizáló vénája („Vedd ki a csőrödet megszakadt szívemből”, vagy: „Az én vidámságom csupán álca. A mosolyom az arcizmaimnak köszönhetem. De ha a lelkembe látna, tudhatná, hogy belül sírok. Tartson velem, sírjunk együtt. Oá-há-há-há!!!”) is egyre inkább kibontakozik.

Ebből a szempontból kétségtelenül a pénzosztogatós utcai jelenet tekinthető az egyik tetőpontnak, ahol még mindig pokolian stílusos és laza eszmefuttatások („Ahogy a plasztikai sebészem mondaná: << Ha már el kell mennünk, menjünk el vidáman! >>”) őszinte dühvel („Ellopta a ballonjaimat!! Miért nem szólt nekem senki róla, hogy van egy ilyen… izéje?!”) egészülnek ki. Sinkó László mozi- és szinkrontörténeti értékű munkája azonban kétségkívül Joker mulattató hattyúdalával válik azzá, ami. A Batmannel folytatott végső küzdelem közben elhangzó aranyköpések, illetve az egyéb hanghatások (krákogások, szörcsögések) eloszlatnak minden kételyt afelől, hogy Jack Nicholson magyarhangjaként Sinkó László túlgázolt minden határon, és új dimenziókat nyitott meg abban a „szükségműfajban”, amelynek a Batman-siker ellenére máig nem rügyezett ki akkora fogyasztói kultúrája, amelyet megérdemelne.

Ennek ellenére Nicholsont a mi fülünk nem feltétlenül vele köti össze, manapság inkább Reviczky Gábor az ördögi kinézetű sztár hangjának tulajdonosa. Persze azóta néhány ötletesebb rendezést elcipelt a vállán az elképesztő magasságokba emelkedett párosítás (például az Egy becsületbeli ügy, amelyben mindenki kedvenc Jack-jének alakításán másodszorra is sokat dobott Sinkó László zsarnoki karizmája. Itt ui. az Oscar-díjas színész egy korrupt, arrogáns ezredest formált meg), de ezek természetesen ritkább alkalmak, amiknek örülhetünk, ha elcsípjük egy-egy kereskedelmi adón.

Fogalmazhatunk úgy is, hogy a Batman magyar változata Sinkó László saját magánszáma, de ez csak részigazság. Valójában olyan ritkán feltűnő magyarhangok olvasztótégelye, mint amilyen Hirtling István, vagy Udvaros Dorottya, akik szintén degradálják szerepeiket. Különösen igaz ez Hirtlingre, Michael Keaton magyarhangjára, aki hűen magára húzza a tudathasadásos főszereplő mindkét személyiségét. Bruce Wayne-ként hangszíne távolságtartó és enyhén rezignált: elhisszük róla, hogy egy szétszórt, hebehurgya milliomos, aki még a zokniját sem képes egyedül megtalálni. Szinte már-már karikatúra-jellem, ahogy próbálja szerelmének megmagyarázni valódi kilétét, és Hirtling István ezekben a hebegő-habogó jelenetekben szikrázóan pontos. Az egyébként kevés manírral dolgozó Michael Keaton-hoz nemcsak küllemre illik, hanem azonosul Batman komplex, a filmben kissé torznak beállított egyéniségével. Ugyanakkor nagyszerűen tartalékolja az erejét, hogy a szemkápráztató végjátékban valóságos tirádát zúdítson a sarokba szorított Jokerre. Nem túlzás azt állítani, hogy Hirtling István ragyogó alakítása nélkül Keaton jelenléte kevésbé lendületes és hatásos.

Udvaros Dorottyának pedig aranytorka van, ehhez nem fér kétség. Lágyan döngicsélő orgánumával Kim Basinger csinos pofija még kívánatosabb, szerepe még vagányabb, bár azért így sem üt el meglehetősen a „Batman-lányok” tipológiájától, azoktól a csodaamazonoktól, akik a további részekben is felbukkannak, tiszavirág életű kapcsolatba bonyolódva a bőrgatyában feszítő igazságlovaggal.

A szereposztás még a kétpercnyi villámszerepek szintjén is parádés, egy sor kiváló magyarhang látogatott el a stúdióba, jóformán „statisztálni.” Persze mindenekelőtt Tyll Attila méltóságteljes, atyai Alfrédját illeti megbecsülés, de mellette a maffiózó- és politikusszerepekben is valódi nagyágyúk vonulnak fel. Pat Hingle (Gordon felügyelő) például Inke Lászlóul kel életre a filmben, Jack Palance (Grissom) Simon György kimért eleganciájának segítségével telítődik élettel, a tévérendező bagatell karakterét Elekes Pál (az Űrgolyhók bölcs Yoghurtja) emeli ki a szürkeségből, Vinny-hez pedig Farkas Antal közelített közismert, telített frekvenciáján. A szemfülesebb szinkronfigyelők pedig olyan mókás nüánszokat vehetnek észre, mint a fiatal Haás Vander Péter és Szabó Sipos Barnabás, két pórul járt rabló szerepében, de mellettük a közrendőrt alakító Jakab Csaba is „beköszön” néhány másodpercre. Makay Sándor a tőle megszokott rutinnal fortyog a polgármester bőrében, Csíkos Gábor pedig a röpke életű Rotelliként nyújt üdítő élményt.

Nem is tudom, azóta került-e már forgalomba olyan nyugati film idehaza, amelynek szinkronja ennyire innovatív, ilyen mértékben közönségkedvenc lett volna. Mindenesetre azoknak, akik esetleg még nem látták a most már klasszikussá nemesedett mesterművet, kihagyhatatlan lehetőséget jelent a bepótolásra, hogy a közelmúltban megvásárolhatóvá vált a teljes Batman-filmantológia, s ennek részeként (illetve egyénileg is) hozzáférhető az a film, amelybe (Joel Schumacher ide, Christopher Nolan oda, csak úgy mellékesen jegyzem meg), bizony beletört az idő vasfoga.

Tehát ne feledjék, "mostantól vigyorogni tessék!"