Azt szoktuk mondani, hogy A Keresztapa eredeti magyar szinkronja aranyat ér. Olyasféle ritkaságokkal tartják egyenértékûnek a mûfaj és persze a jóféle szinkron hódolói, mint a Csillagok Háborúja, A Profi, vagy a Volt egyszer egy Amerika „igazi” magyar változatai, és a besorolás cseppet sem túlzó a lelkes gyûjtõk körében.
Mostanság egyébként is fokozottan sóvárgunk a közkedvelt sikerfilmek klasszikus szinkronjai után, egyfajta passzív ellenállást tanúsítva a jelenkori tévépiacra ólomsúllyal rakódó, egészségtelen stúdiógyakorlattal (újraszinkronizáltatás) szemben.
Néha még látatlanban is elismerjük egy-egy kultuszváltozat hatalmas mítoszát – na, hát valahogy így voltam én is A Keresztapával. A filmnek csak a ’90-es évek közepén készített, új szinkronját ismertem, amit a Videovox Stúdió gyártott. Hosszas várakozás után azonban nemrégiben sikerült lecsapnom a Pannónia Filmstúdió mûhelyében készült eredetire, amelynek ódon hangulata és elképzelt színészi bravúrjai már jóval a megtekintés kezdete elõtt végtagjaimban bizseregtek.
Szóval, rávetettem magam a „pannóniás” kultúrkincsre, arra a számtalanszor méltatott hazai szinkronra, amelynek magam is bizalmat elõlegeztem. Persze ekkorra már elég alaposan ismertem a második verzió szöveganyagát és színészi hanglejtéseit, amik elkezdtek – intõ jelként – zsongani a fejemben. Így indultam neki a legenda felfedezésének. A két szinkron, két színészállományával, két különbözõ korszakával, stílusával és hangzásvilágával pedig egymásnak feszült, és már elõre leírom: egy igen megdöbbentõ végkimenetellel zárult „kötélhúzásuk.”

Az elsõ jelenet alatt mindig a torkunkban lüktet a feszültség. Ezek, az egész film hangulatát és jellegét megalapozó kezdõ szólamok világítanak rá legtalálóbban a corleone-i maffia zord feltételrendszerére, és az általános emberi és polgári törvényeken, erkölcsi normákon felülemelkedõ, sajátságos szabálykönyvének mindenhatóságára.

Szabó Gyula hatalmas Bonasera hangjaként a régi magyarban, meggyõzõen vetíti elénk az egyszerû temetkezési vállalkozó megrökönyödését és apai indulatait. Az újban Pathó István kölcsönzi Bonasera orgánumát, akinek hangjátékaazöblös Szabó Gyula után súlytalanabbnak és erõtlennek tûnik, hiányzik belõle a becsületébensértett átlagember kisszerû arroganciája és bosszúvágya, ami a segélykérõ figura egyik meghatározó tulajdonsága. Az õ tálalásában Bonasera egy dactól mentes, meghunyászkodó alakká válik, ami alapjában véve nem lenne baj, viszont tudjuk, hogy évekig nem alázkodott meg Vito Corleone elõtt, elutasította alvilági segítségét, annak ellenére, hogy rokoni kapcsolat fûzte össze a Donnal. Így Pathó karakterológiája az elõzmények ismeretében – Szabó Gyula markáns, lényegre törõ alakítása mellett – ingatag cölöpökön billeg.

Szabó Gyula	Pathó István

A szcéna másik szereplõje maga a bölcs Don. Szabó Sándor reszketõ hangját elõször megneszelve kivert a víz. Azt hittem, valamiféle kópiahiba torzíthatja a hangot, de amikor másodszor hallottam, már Brando szájmozgását követte le, és ugyanazt a keserû, nagypapás orgánumot produkálta. Talán nem leszek túl népszerû ezzel a megállapításommal, de a kiváló magyar színész hangszíne nem illik Corleone arcéleihez és korához. Szabó Sándor alapból is idõsebb egy szûk tízessel Brandónál, de a felvételek valószínûleg kb. 8-10 évvel a mozifilm után készültek. Tehát a hetven felé tartó mûvészre hárult a feladat, hogy egy idõsödõ, de azért még nem nyugdíjas korú maffiafõnököt megszólaltasson. A karakter fõbb lényegi elemeit azonban tapasztalatának és sokszínûségének köszönhetõen parádésan eltalálta: Marlon Brando eredeti alakításához hasonlóan õ is egyszerre fenyegetõ üzletember és lágyszívû családapa, immorális alvilági pápa és maradi álláspontjához ragaszkodó, nemes lelkû úriember. A komplex figura számos lehetõséget kínál, és Szabó ki is használja.

Szabó Sándor	Tordy Géza

Ezzel szemben Tordy Géza maga a tökéletes Corleone. Kivételes analógia, de Tordyban valahogy mindig ott lüktet a középkorú Brando habitusa, a magyar színész félelmetesen könnyedén azonosul vele, akárcsak Az utolsó tangó Párizsban. Õ is tökéletesen visszaadja a figura lelkében végbemenõ változásokat és hullámzó érzelmeit, viszont arcra, fizimiskára is tökéletesen passzol Corleonéhoz. A filmtörténet egyik legnagyobb hatású szerepében tehát Tordy a jobb, míg Szabó Sándor túlságosan telt hangjától szétreped a tévéképernyõ és a nézõi szívek – egyszerûen túl sok. Ennek ellenére természetesen õ is nagyszerûen használta a jellem árnyalt elõadásához szükséges mûvészi eszközöket.

Al Pacino hangját mindkét szinkronban Végvári Tamás kölcsönzi, ami örvendetes tény. Tudvalevõ, hogy az eredeti változatban szólaltatja meg elõször az amerikai színészt, és szerintem még a vájt fülûek kemény magjának is komoly erõfeszítésébe kerül felismerni a fiatal Végvárit Michael Corleone parádés szerepében. Orgánumára természetesen ekkor még nem rakódtak mélyebb hangtónusok, ahogy azt már több nemzedék szokta meg, itt egyszerû, tiszta és kellemesen fiatalos a hangtónusa. Azoknak, akik a mûvészt késõbbi szinkronmunkái alapján azonosítják, nyilván meglepetés lesz e korai, ámde nem kevésbé mélyen átélt alakítása. Az új szinkronban már a jól bejáratott, öblösebb Végvári-hang cseng a fülünkbe, ami azonban – összehasonlítva az eredeti szinkronnal – egyáltalán nem „öregesebb”, egyszerûen csak mélyebb. Ördögi zsenialitással játszik a hangjával, nem érezzük, hogy orgánuma korosabbá tenné Michael alakját. Inkább arról van szó, hogy Al Pacinója a második változatban egyszerûen kimértebb, karakterisztikusabb jelenség, jeges hanghordozása és dölyfössége már elõrevetíti a családban betöltendõ vezetõ pozícióját.

Érdekes, hogy Végvári Tamást csak a kilencvenes évek elején fedezték fel újra Al Pacino hangjának. A hollywoodi színészt ugyanis a ’70-es, ’80-as években készült filmjeiben megszólaltatta Szakácsi Sándor (Bobby Deerfield, Serpico, Amerika háborúban, A szerelem tengere), Háda János (Kánikulai délután) és Szacsvay László (A madárijesztõ) is, és bár a felsorolt mûvészek derekasan helytálltak szerepeikben, akkor is hiányérzetünk támad e szinkronokat hallván. Hosszú évtizedek távlatából bebizonyosodott tehát, hogy Végvári Tamás vulkánként feltörõ orgánuma nélkül Al Pacino hazai kiadása csupán szárnyaszegett albatrosz. Végvári egyébként tudatosan és érezhetõen mélyíti hangját, amikor külföldi kollégáját tolmácsolja. Olyan elegáns könnyedséggel teszi mindezt, mintha lazán cipõt fényesítene.
Bámulatos.

Santino ’Sonny’ Corleone az elsõ szinkronban Márton András hangján szólal meg, a másodikban Szakácsi Sándor vette át a szerepet. Márton András imádnivaló magyar hang, aki legtöbbünknek talán a Maszk Kellaway hadnagyaként, illetve a Vaklárma Richard Pryorjaként ugrik be. Az átlagembernek talán ösztönösen is egy humorosabb, bájos film- vagy mesekarakter jut eszébe, ha meghallja a mûvész nevét vagy hangját. A pannóniás szereposztás nagy bravúrja, hogy a filmben a forrófejû és agresszív Sonny (James Caan) szerepe jut neki, amit leleményesen old meg. Az õ hangja is nehezen felismerhetõ, csak akkor húzzuk el a szánkat, amikor rádöbbenünk, hogy õ az, és azonnal mosolygós, vígjátéki szerepei derengenek fel elõttünk. Egyébiránt alakítása ugyanolyan precizitással és alázattal emeli ki a figura fõbb jellemvonásait, mint Szakácsi Sándor remeklése, ezért a két szinkronteljesítmény közt igen nehéz különbséget tenni. Mindkettõ egyformán szeretnivaló, és hamisítatlan olasz-amerikai temperamentummal telíti a tragikus sorsú Corleone alakját.

Márton András	Szakácsi Sándor

Hogy õszinte legyek, szerintem Dózsa László játéka nem aknázta ki teljes mértékben a Robert Duvall által alakított Tom Hagenben rejlõ mûvészi lehetõségeket. A magyar színész hangja túlságosan fiatalos és egyhangú; ehhez a karakterhez is Helyey László kellett, hogy kisugárzással és stílussal töltõdjön. Hagen egy alapvetõen szerény, diplomatikus, és a Donhoz végletekig hûséges ügyvéd, akinek tulajdonságait – segítõkészség, lojalitás, jelentõs szervezõkészség és leleményesség – Helyey kiválóan feltárja az új szinkronban.

Dózsa László	Helyey László

Pete Clemenza mindkét változatban hatalmasat szól, Koroknay Géza számára igazi vérfrissítõ jutalomjáték megszólaltatni a hájas, jóravaló caporegime-et.

	Koroknay Géza

McCluskey kapitány a történet egyik utálatos figurája. Benkõ Gyula és Csurka László váltják egymást a szerepben, mindkettejük megoldása impozáns. Míg Benkõ a karakter öreguras tekintélyét és törvény felett álló hatalmát hozza felszínre kemény, szõrszálborzoló hangszíne segítségével, addig Csurka interpretálásában Clusky inkább minden hájjal megkent, erõszakos disznó – igazi szemétláda, akinek valóságos élvezet szétloccsantani az agyát. Mindkét koncepció zseniális, és bámulatos, hogy a két színész mennyire más tartalommal tölti meg ugyanazt a magyar szöveget.

Benkő Gyula	Csurka László

Emilio Barzini a klasszikusban egy szétcigarettázott hangot kapott, az újban R. Kárpáti Péter szólaltatja meg. A régi változat Barzinije nyilvánvalóan hitelesebb az életkor miatt, illetve, mert magyar hangja tökéletesen hozza a gonosz, ellenséges maffiafõnököt. R. Kárpáti alakítása azért érdekes, mert annak ellenére, hogy hangfekvése túl lágy a figurához, orgánumában mégis megcsillan a Barzinit, a nagyszerû stratégát jellemzõ aljas ravaszság felszíne.

R. Kárpáti Péter

Virgil Sollozzo antipatikus mellékfigurája a cselekménynek, afféle kisstílû gazember, akit a Tattaglia család felhasznál Corleonéék elleni háborújukban. Al Lettieri barátságtalan, barázdált arcberendezése és Szilágyi Tibor jéghideg vokalitása tökéletesen szintetizálódik. Fantasztikus az a mûvészi energia, amit Szilágyi a szerepbe fektet, utcahosszal veri Lettieri repedtfazékszerû eredetijét, tenyérbemászó antihõst farag a piszkos eszközökkel játszó parazitából. A második változat itt látványosan elvérzik. A szereposztók megtalálták a szerepre a mindig elõkapható Vass Gábort, aki csalhatatlanul szépfiús beütést kölcsönöz a jellemnek. Elõadása megfosztja Solozzót ironizáló hangvételétõl, és nem hangsúlyozza kellõképpen üzletpolitikájának amoralitását, a maffia becsületkódexe ellen vétõ eszközeinek súlyosságát. Ezen a ponton érzõdik, hogy Balog Mihály szinkronrendezõ olykor elhamarkodottan osztott szerepet. Pedig Szilágyi Tibor másodszorra is kirázhatta volna a kisujjából a figurát, hangja nem változott jelentékenyen.

Szilágyi Tibor	Vass Gábor

A Kay Adams (Diane Keaton) hangját kölcsönzõ mindkét színésznõ elemében van: mind Egri Márta, mind Kovács Nóra árnyaltan és szerethetõen formázza meg a maffiacsaládba beházasuló fiatalasszonyt, ám másként értelmezik azt: míg Ergi Márta elõadásában Kay kellemes, de erõs és határozott egyéniség, addig Kovács Nóra lágyan döngicsélõ hangszíne önkéntelenül is egyfajta bájos naivaszereppé cizellálja a karaktert.

Egri Márta	Kovács Nóra

Tessio mindkét változatban Gruber Hugó segítségével szólal meg anyanyelvünkön. Az áruló caporegime karakterológiáját a hazai szinkronkirályként aposztrofált mûvész könnyedén magáévá teszi. Hangja mindazonáltal az elsõ verzióban túlságosan fiatalnak tûnik az õszülõ hajkoronájú Abe Vigodához képest, és kettejük kohéziója a másodikban valósul meg igazán. Gruber imádnivaló antihõs, ugyanolyan zseniálisan adja el magát a menyétarcú alfõnök szerepében tetszelegve, mint nemrég - szintén „renegátként” – a Star Wars Palpatine kancellárjaként. Mélyrõl felszálló, fülbizsergetõen szimpatikus baritonja eleinte kiválóan palástolja Tessio alantas tulajdonságait, s tulajdonképpen leleplezõdése után még sajnáljuk is a hitszegõ maffiózót.

Gruber Hugó

A John Cazale Fredóját megszólaltató Halmágyi Sándor igazi telitalálat: jellegzetesen vékony orgánuma mágikusan egybeolvad Cazale szikár arcéleivel, kiálló pofacsontjával, sovány alkatával a Pannónia szinkronjában. Az újban Incze Józsefre esett a választás, akinek tömegbe simuló hangja kevesebb azonosságot mutat Fredóval, viszont a karakter az õ interpretálásában szintúgy remek arányérzékkel felvázolt, tudatosan megalkotott hõs: egy pipogya, instabil „feketebárány”, a család vakaréka, aki szinte nem is méltó a Don Corleone által kivívott, már-már nemesi címre.

Halmágyi Sándor	Incze József

Johnny Fontane hangja eredetileg Dobránszky Zoltán volt, ami meghökkenti a ma emberét. A színészt a magyar szinkronban otthonosan mozgók leginkább kellemes modorú öregurakkal azonosítják, míg itt egy ifjú filmsztár szerepe jutott neki. Azonban hamar ocsúdjunk fel megdöbbenésünkbõl, élvezzük a mûvész nagyszerû játékát, amelyet Sinkovits Vitay András teljesítménye a második szinkronban, tökéletesen megközelít. Mindketten ragyognak a komikus villámszerepben.

Sinkovits Vitay András	Dobránszky Zoltán

Luca Brasi öblös hangjáért a nagyszerû Farkas Antal felel az elsõ verzióban. Micsoda színvonal! Az idõs színész, akit a fiatalabb generációk a Tom és Jerry kutyájaként ismerhetnek, benyújtja a számlát utódjának, annak a mély, ámde kevésbé jellegzetes és technikás hangnak, aki a Videovox szinkronjában vállalta el Luca szerepét.

Moe Greene az eredetiben Perlaki Istvánul szólt hozzánk, az újban Kovács Istvánra szállt a figura. Mindkettõ lehengerlõ és ritka teljesítmény: a két szinkronhang bravúrosan villantotta fel repertoárjának fenyegetõ, negatív tartományát. A Corleonéék elõtt behódolni nem kívánó, velük önfejû módon szembeszegülõ Moe Green jutalomszerepében Kovács Istvánt emelném ki, akinek tónusa minden alkalommal emberséges és szinte habszerûen, sõt, folyékonyan lágy. Ebben a szerepben nagyszerû tanúbizonyságát adta, hogy a kiabálós, antipatikus mellékhõsök hiteles elõállítása sem jelent gondot számára.

Számtalan non plus ultráról, vagy éppen jólesõ nüánszról lehetne még beszámolni, ilyenek az olasz nyelvû jelenetek magyar hangalámondásai az elsõ verzióban: zavarba ejtõen hatalmas nevek teszik tiszteletüket ezekben a néhány tekercsnyi szerepekben. Nem lehet elmenni Kránitz Lajos Luca Brasija, Csíkos Gábor Solozzója, és Simon György Don Tommasinója mellett. Mindhárom precíz alámondás, ráadásul megkíméli a nézõt a feliratozás kényelmetlenségétõl, amit az új változat elmulaszt.

A két szinkronmunka kuriózum abból a szempontból is, hogy szöveganyaguk szinte teljesen megegyezik: Nikowitz Oszkár nem mer, vagy nem kíván elrugaszkodni a Pannónia Filmstúdió által megalkotott szófordulatoktól és dialógusoktól, néhányszor mégis sikerül túlszárnyalnia azokat. Persze a hatást fokozzák, hogy a második szinkronban változnak a hanglejtések, a színészi megoldások, jottányit a koncepció is. Csupán két példát ragadnék ki a játékidõbõl, mindennek szemléltetésére:
„Én sem gondoltam volna egészen a mai napig, hogy Barzini az ellenség.” – mondja Szabó Sándor az eredetiben. Dühödten, zaklatottan ejti a szavakat. Ezzel szemben Nikowitz Oszkár apró, de annál jelentõségteljesebb változtatása stilisztikai bravúr: „Én sem gondoltam volna egészen a mai napig, hogy Barzini az ellenségem.” – ezt már Tordy Géza Brandója mondja, keserû szájízzel. Tordy fátyolos orgánumában gyönyörûen hangzik a sor, egyszerre kényszerû helyzetfelismerés és mogorva ténymegállapítás. Nikowitz tehát csupán a birtokviszonyt jelöli („ellenségem”), és mindezzel képes az idõs Corleone tragédiáját is mélyíteni (persze ehhez szükségeltetett Tordy hangsúlyozási bravúrja is), illetve a sótlan eredeti szöveget alig észlelhetõ beavatkozással helyrepofozni.

Felvethetõ az amerikai nevek magyar kiejtésének vissza-visszatérõ problematikája, ezzel kapcsolatban is csupán egyetlen esetet hoznék fel. Az eredeti szinkronban a szereplõk a Connie nevet erõltetetten, ám mindenféle angolság nélkül „Káni”-nak ejtik, míg az újban egyszerûen „Koni”-nak. Természetesen vitatható, hogy melyik megoldás a jobb, én ez esetben is a Videovox alternatíváját hoznám ki gyõztesnek, hiszen a magyar nézõk eleve az „akcentusorientáltság” nélküli névejtést szokták meg. Például a Bobby nevet sem „Bábi”-nak ejtik színészeink, hanem egyszerûen csak „Bobi”-nak. A „Káni” így, angol kiejtés nélkül meglehetõsen hiteltelen az elsõ szinkronban.

A fentiek tükrében könnyedén kikövetkeztethetõ, hogy a második szinkronverzió – az én értékítéletem szerint – kenterbe verte az elsõt. Felülmúlta szinkronkohézió, hangsúlyozás, színészi manírok és szövegesztétika tekintetében is, ugyanakkor tisztelem az eredeti változat elvitathatatlan érdemeit. A maga módján ez is remek munka, igazi színészóriásokkal. Viszont engem is elért az a tömegjelenség, hogy egy adott filmalkotás két szinkronja közül az elõször megtekintettel azonosulok, míg sokkal kritikusabban szemlélem azt, ami esetlegesen jóval késõbb kerül birtokomba.

Ennek ellenére csak ajánlani tudom mindenkinek a klasszikus szinkront is. Már csak azért is, mert a Pannónia Filmstúdióban még ügyeltek valamire, ami mára kiveszett a szakmából. Konkrétan arra, hogy a kortárs hollywoodi színészkirályokat hozzájuk hasonló magyar mûvészkiválóságok szólaltassák meg, nem pedig névtelen kollégáik. Arra, hogy a mellékszerepeket, sokszor a cameókat is elismert és közismert magyar színészek tolmácsolásában élvezhesse a közönség.
Hivatásos színészek hangyaszorgalmának köszönhetõen állították elõ a kiváló minõséget, nem jutottak szinkronizálási lehetõséghez utcáról felszedegetett kamionsofõrök, vagy horpadtmellû benzinkutasok. Azt hiszem, mindez magáért beszél.