Megannyi emlékezetes alkalom után, úgy látszik, végérvényesen 'elnyelődött' Anthony Hopkins magyar hangja. A dac és az értetlenség mondatja velem ezt a keserű kijelentést. Dac, mert Sinkó László - Hopkinstól elidegeníthetetlenné nemesedett - lágy hangzásvilága örökkévalónak tűnt a magyar szinkrongyártásban, és értetlenség, mivel felfoghatatlan számomra, hogy a válságba tenyerelt szakma egy ilyen óriási színésznek is elvette a kedvét attól, hogy ismét felemelje a fülest. Persze valójában nem tudhatjuk, hogy a művész miért szünetelteti a munkát (immáron második éve), ezért csak indulatos találgatásokba bocsátkozhatunk, amik lehet, hogy nem fedik a valóságot.

Egyvalami azonban biztos. Hopkins egyik legfrissebb filmjének, A leggyorsabb Indiannak szinkronszereposztása: a magyar változat az Active Kommunikációs Kft. műtermeiben készült 2007-ben. A leggyorsabb Indian szívmelengető, látványos, és kedves humorral átitatott történetének tárgya egy megalkuvásmentes kisöreg (Burt Munro) bátor diadalútja, amely kisvárosi álmodozásától hangos tapsviharral kísért célba éréséig - az új motorkerékpáros sebességi rekord felállításáig - vezet. A brit színészlegenda ismét megmutathatta játékos oldalát, alakítása a konzervatív öregúr bölcs humorára, életigenlő mozgékonyságára koncentrál. Földi Tamás szinkronrendezőnek olyan magyar színészt kellett találnia a szerepre, akinek hangja egyaránt őrzi a karakterisztika által diktált fiatalos derűt, és a totyakos vénemberek bohókás nagyothallását, esetlenségét. Végül Makay Sándornak kínálta fel a szerepet, aki el is fogadta.

Előrebocsátom, hogy könnyen felismerhetők a választás hibái, ugyanakkor Sinkó Lászlót sürgősen helyettesíteni kellett, és Földi Tamás e tekintetben jól is döntött, hiszen egyértelműen elhatárolódott a Reviczky Gábor-féle hagyományoktól. A Bizonyítás kapcsán már végigzongoráztuk a "Reviczky-krízist", és álláspontom azóta sem változott. A hazai döntésgyakorlat ismétlődő baklövése, hogy a nagyszerű szinkronhangot sokszor tőle intellektuálisan idegen szerepekbe tuszkolják, túlfoglalkoztatják. Makay Sándor elsőre még bizarrabb választásnak tűnik, ám valójában dicséretesen birkózik meg az óriási falattal. Alakításán bátor igyekezet érződik, ami meg is hozza a gyümölcsét: a film és az utazás végére érve úgy érezzük, hogy a remek színésznek sikerült az intellektuális azonosulás Munro érdekes figurájával. Ez annak köszönhető, hogy arányosan és pontosan sáfárkodik hangkészletének két elemi tónusával: a joviális, illetőleg a tűnődő lelkiállapotot kifejező frekvenciájával. Bájos morgásai, szívből áradó, az "invercargill'-i, maradi nyárspolgár jóindulatú naivságát feltáró élőbeszéde; valamint sötétkék mélységekből felpöfögő, megfontolt, "medvés" árnyalata, amelyet a komolyabb replikák kedvéért húz elő repertoárjából, egyaránt szőrszálborzongatóan hitelesek. De még a csúcsformában lévő Makay baritonális remeklése sem tud megoldani egy problémát: az Anthony Hopkins vizualitásával való megbékélést. Hopkins markáns arcához viszonyítva ugyanis Makay Sándor öblös hangja aránytalanul mélyről bőg fel. Ezzel szemben a Sinkó László hangképzése, és Hopkins ajakkerekítése közti harmóniát automatizmus, ösztönösség jellemezte. Makay legalsó basszusainak hangzásvilága néhol egyszerűen túlhágja a brit színész artikulálásának képi kereteit. Sinkó László alakításai mindig sokkal explicitebbek voltak, éppen azért, mert az audiovizuális valóság ilyetén megrendülése fel sem merülhetett.

Tina Washington (Chris Williams) jutalomszerepét Fekete Zoltánra bízták, akitől nem idegen az egyébként transzvesztita, de segítőkész és barátságos figura már önmagában is humoros tenorja.

Christopher Lawford alakítja Jim Enz, a befolyásos, és szintúgy segítőkész "vetélytárs" figuráját, magyar hangja Rosta Sándor, aki már unhatja, hogy mindig őszülő halántékú csepűrágók jutnak neki - bezzeg a Túl a sövényenben szenzációsan vetkőzött ki magából "sünpapaként".

Kellemes élmény azonban Ada megszólaltatójaként felfedezni Tóth Juditot, aki a házsártos, de szeretetreméltó özvegyasszony remekbeformálásával méltán vívja ki a vájt fülűek elismerését. Sötétzöld orgánuma ezúttal is, mint mindig, kitűnő szolgálatot tesz.

Fernando szerepében Paul Rodrigez látható, akinek testalkatához és arcszerkezetéhez a sima modorú, fecsegő szinkronhangok társíthatók, ezúttal Besenczi Árpádra esett a választás, de a Véres munkában például Háda János is kitűnő megoldásnak bizonyult. Esetünkben azonban Besenczi harsány stílusa pontosabban érzékelteti az autókereskedő rámenősségét, "minden-lében-kanál" mexikóiságát.

És gyakorlatilag a végtelenségig folytatható a sor, a legprofibb szinkronhangok széles tárháza fordul meg. Tom, a kisfiú (Aaron Murphy) figuráját Morvai Bence szólaltatja meg, édesanyját Bessenyei Emma szokásosan fanyar beszéde teszi jellegzetessé. Burt hölgyismerősét, Frant a kiváló Menszátor Magdolna szinkronizálja, ő az első lágy női hang. A Duncant alakító Greg Johnson feltűnően hasonlított Józsa Imrére (vagy csak a szemüveg tette?), de Pálfai Péter szinkronizálta, amit határozott biccentéssel fogadunk el. Végül még két érdekes jelenség: az egyik, hogy Kun Vilmos szinkronizálja Jake-et, az indiánt, aki szállást biztosít az úton lerobbant Munro-nak. A történetnek az a periódusa, amikor megjelenik, emlékeztet a Straight Story-ra, ahol Kun Vilmos a főszereplőnek kölcsönözte a hangját. Apró, de annál kellemesebb összefüggés. A másik érdekességről sajnos negatívumként kell beszámolnom: Otto-nak, az egyik versenyszervezőnek a karakterét ugyanis ketten szinkronizálják. Szalai Imre kezdi, majd (Otto-nak biztos szétroncsolta a hangszálait a sok üvöltözés a versenypályán, elszaladhatott az orvoshoz, hogy cserélje ki a gégéjét) egy következő jelenetben már Kardos Gábor a hangja. Hát, nyeljünk egy nagyot. Illúzióromboló, hogy különböző - valószínűleg - prózai okok mennyire megbolygathatják a szinkronitás kohézióját, és hogy mennyire az idő és a pénz ördögi kettőse diktálja a szakma rendjét.

A leggyorsabb Indian - mindent összevetve - nem kapott legszórakoztatóbb szinkront. A hibák viszont nem annyira a mellékszereplők szintjén jelentkeznek, mint inkább a főhős tekintetében. Makay Sándor ugyan tisztességgel teljesítette dolgát, ezzel szemben azonban Sinkó László újbóli előadása maga lenne az ötcsillagos intellektuális- és formabravúr. Félve tesszük fel a kérdést, hogy vajon viszonthallhatjuk-e még, vagy Anthony Hopkins magyar hangja örökre 'elnyelődött'?