Elhunyt Szakácsi Sándor és Kocsis György. A két színművész egy nap különbséggel, a múlt héten, hosszú betegeskedés után vesztette életét. Pályájukról a Hang-Fal oldal ravatalában olvashattok, de a Magazin számára készítettünk egy rendhagyó nekrológot is, amelyet a szerkesztőség együttesen állított össze a két kiemelkedő színészről és szinkronhangról - az alábbiakban ezt olvashatjátok.
Szakácsi Sándor (1952-2007)
"Hál’ istennek, nekem módomban áll, hogy a kinti világból a szerepeimbe meneküljek, s ez szó szerint így van; már többször is mondtam, hogy én nem játszom, hanem megpróbálom élni mindazt, amit a színpadon pusztán játszanom kellene."
Szakácsi Sándor tömör hitvallása egyszerű: amit a valóság mostoha körülményei nem engedtek életre hívni, azt ő a színpadon valósította meg. Élni akart, de furcsa módon a szerepeiben lelte fel az élet számtalan lehetőségét. Ember akart maradni, de furcsa módon úgy maradhatott ember, ha a külvilágot megsemmisíti magában, mielőtt a deszkákra lép, és ott fenn, a színpadi fények kigyúlásával életté formálja a játékot. A színházi egzisztencia embere volt ő, "aki érzi a földet, s tapintja merészen a görcsös, a szörnyű Medúza-valóság kő iszonyatját". Színész volt, és nem médiasztár. Sosem hagyta volna, hogy a bulvárlapok nevetségessé tegyék. Nem hagyta, hogy magánéletébe tolakodjanak. Ezért nem is igen olvashatott az átlagember Szakácsi Sándorról, mert nem látta nevét a magazinok hasábjain. Ezért nem tudhatták sokan, hogy Szakácsi Sándor Dobó Istvántól De Sade márkiig végigjátszotta a magyar- és világirodalom legnagyobb formátumait. Hogy méltatlan ez a sors egy olyan színészhez, aki betegségével az utolsó pillanatig dacolt? Dacolt; akárcsak a jelennel. Akárcsak Don Quijote a szélmalmokkal.
|
Szakácsi Sándor 1952. május 20-án született. A Színház- és Filmművészeti Főiskolán 1974-ben végzett Várkonyi Zoltán osztályában, s utána a szolnoki Szigligeti Színházhoz szerződött. 1975-től a Vígszínház, 1987-től a József Attila Színház tagja. 1989-től szabadúszó. 1992-től a Nemzeti Színház társulatának művésze, 2000-től a Pesti Magyar Színház tagja. Vendégművészként többek között játszott a Rock Színház, a Szabad Tér Színház, az Új Színház, a Gyulai Várszínház, az Esztergomi Várszínház, a Schütz Ila Színház produkcióiban.
2003-tól az Ivánka Csaba Alapítvány kuratóriumának tagja.
Kitüntetései:
Jászai Mari-díj 1985, Hegedűs gyűrű 1986, Őze Lajos-díj 1992, A veszprémi TV találkozó legjobb férfi alakítás díja, Erzsébet-díj 1994, Ivánka Csaba-díj 2000, ATV művészdobogó 2001, A Sík Ferenc Alapítvány különdíja 2002, Főnix-díj 2003.
A Magyar Színházban utoljára játszott szerepei:
MALVOLIO (Shakespeare: Vízkereszt, vagy amit akartok),
JUPITER (Offenbach: Orfeusz az alvilágban),
FOUQUET (Nick Dear: Hatalom),
DR. GONZALES (Rejtő-Schwajda: A néma revolverek városa),
ÁLMOS (Pozsgai Zsolt: Szeretlek, fény!)
VILLON (Csengey Dénes: A cella)
Nekrológok:
Pozsgai Zsolt: Szakácsi visszament - Magyar Színházi Portál, 2007. márc. 7.,
Metz Katalin: Elment az ezerarcú Villon - Magyar Nemzet, 2007. márc. 8.,
Zappe László: Elhunyt Szakácsi Sándor színművész - Népszabadság, 2007. márc. 7.
H.T.: Búcsú
forrás: Pesti Magyar Színház
|
Mindamellett, hogy ez a kétarcúság jellemezte napjait, élete vége felé még a magánnyal is meg kellett birkóznia a törékeny alkatú színésznek. Aztán a betegséggel. Mindennek ellenére utolsó szerepeiben is felejthetetlen teljesítményt nyújtott. Megadatott régóta dédelgetett álma, hogy Villont személyesítse meg A cella című monodrámában, de játszotta a vak Álmos herceget is a Szeretlek, fény! című előadásban. A színpadon, és a valóságban is kollégája, Őze Áron karjaiban érte a halál a színművészt, aki nem tett különbséget külvilág és színház között. Még halála pillanatában sem.
Szakácsi Sándor tehát a legújabb kori magyar színjátszás egyik legkiemelkedőbb egyénisége volt, bár egyes vélemények szerint nem mindig a megfelelő társulathoz szerződött, nem mindig volt az események középpontjában, pedig "adottságaitól a legnagyobb színészkarriert is befuthatta volna" (Népszabadság Online) Akár így, akár úgy; a színész a közönség szeretetének élt, az ő - és természetesen a kollégák - visszajelzései ösztönözték, és nem az önös érdekek, a "szupersztárrá válás" igénye alakította pályafutását. Ennek ellenére Szakácsi Sándort mindenki ismeri Magyarországon, ha másról nem, a hangjáról. Ez a nekrológ is inkább azért íródott, hogy a - találó megfogalmazással - "szinkronkirálynak" kikiáltott művész és az oldalunk főprofiljául választott magyar szinkronszakma kapcsolatát elevenítse fel. Hiszen senki a szakma történelmében nem bonyolította olyan bámulatos könnyedséggel és ellenállhatatlan modorral a szerepeit, senki nem szólalhatott meg annyi közismert hollywoodi színész(legenda) mögül, mint Szakácsi Sándor. Kis túlzással azt is állíthatjuk, hogy az elmúlt 20-25 évben ő volt a magyar szinkron kősziklája. Persze e mostohán kezelt háttérműfaj történetében mindig is akadtak mások fölé növő, sokszor foglalkoztatott, jó értelemben vett sztárok. Dörner György, Gáti Oszkár, Selmeczi Roland, Kőszegi Ákos vagy Forgács Péter neve ma is rengeteget jelent azoknak, akik figyelemmel kísérik és ismerik a magyar hangok munkásságát. De akkor is; míg ezeknek a nagyszerű művészeknek kialakult egy vissza-visszatérő toposzuk, hogy jófiúkat, akcióhősöket, macsókat, vagy inkább gonosztevőket osztanak rájuk, addig Szakácsi szinkronmunkássága maga a megfoghatatlanul színes univerzalitás, az abszolútum. Sokszor ő volt egy személyben a magyar szinkron, és a magyar szinkron volt ő. Hangja egyszerre bizalomgerjesztő, elegáns, harsány, fiatalosan csilingelő, őrületbe kergető és férfiasan kellemes volt; a színészmesterség teljes spektrumát átölelte. Mindent elő tudott varázsolni vele, ezzel a csodálatos eszközével, amely a néha az elismertség hiányától szenvedő "színházi létezőt" országosan ismert és sokszor emlegetett művésszé tette. Hihetetlen, felfoghatatlan, eszméletlen. Egyetlen ember csatornáján, eszközén (hangján) keresztül szólalt meg hitelesen megszámlálhatatlan ismert színész. Egyetlen ember adott nekünk ennyi, hatalmas kincset.
Mindenekelőtt talán - ha szabad bármiféle sorrendet felállítani -, a magyar Kevin Costner volt. Az amerikai színész filmjeit talán meg sem nézzük, ha Szakácsi érzékeny kísérete nem övezi filmjeinek háromnegyedében. Nem túlzás azt állítani, hogy Szakácsi még jócskán javított is Costner eredeti játékán, sokkal emberközelibbé, hősiesebbé, sokszor szimpatikusabbá finomította kollégája stílusát.
 |
| forrás: Pesti Magyar Színház |
Aki azt állítja, hogy Costner legnépszerűbb filmjeiben - Farkasokkal táncoló, Aki legyőzte Al Caponét stb. - nem ragadta magával Szakácsi "hangaláfestése", az nem mond igazat. Ugyanakkor Jeremy Irons férfialakjait is sajátos intellektussal és tartással töltötte meg. Bruce Willis néhány filmjében dicséretesen váltotta le Dörner Györgyöt, a legjobb formáját talán a Hatodik érzékben nyújtotta: Dr. Crowe figuráját bizonyos szempontból részletesebben fedte fel, mint maga Willis. Dustin Hoffmanként szintén remekelt; munkamániás családapaként (Kramer kontra Kramer), és nagymenő producerként (Amikor a farok csóválja) egyaránt. Al Pacinot leginkább alacsonyabb színvonalú filmjeiben kapta meg (Amerika fegyverben, A szerelem tengere, Bobby Deerfield), de ez alól üdítő kivétel a Serpico (Szakácsi egyik legérzékenyebb, leglíraibb szinkronalakítása), valamint A Keresztapa legendája. Klaus Maria Brandauert is többször magyarította (Mephisto), de többször megszólalt Robert Redfordként is. Steven Seagal hangjaként pedig az akcióhős szerepkörének tett maradéktalanul eleget, bizonyítva, hogy a könnyedebb műfajokat sem derogáló elfogadnia. Mindemellett egy érdekesség: voltak olyan szerepek is, amiket "kétszer" is megformált. Az egyik Hamlet alakja: egyszer Mel Gibson, egyszer Kenneth Branagh dán királyfiját szinkronizálta. Ugyanakkor kétszer volt Arábiai Lawrence: egyszer a klasszikus eredetiben (Peter O'Toole), és egyszer a jóval későbbi folytatásban (Ralph Fiennes).
Sorozatszinkronjai sem elhanyagolhatók: a Doktor House-ban Hugh Laurie-t, a Tövismadarakban Richard Chamberlain-t, a Twean Peaksben pedig Kyle Maclachlant szinkronizálta. Utóbbit A per című filmben is emlékezetesen magyarosította.
És ami külön említésre méltó, az a szinkronnal kapcsolatos véleménye. Ezt a munkát is művészi produktumnak tekintette egy olyan korban, amikor ez a szakma egyre inkább kezdett szétesni. Hozzáállása, szinkronos életműve ismeretében joggal mondhatjuk, hogy Szakácsi Sándor volt a magyar szinkronkirály.
Végezetül álljon itt egy rövid lista azokról a színészekről, akik megszólaltak Szakácsi Sándor hangján: Kevin Costner, Jeremy Irons, Bruce Willis, Steven Seagal, Dustin Hoffman, Richard Gere, Liam Neeson, Ralph Fiennes, Robert Redford, Al Pacino, Klaus Maria Brandauer, Kenneth Branagh, Tim Allen, James Woods, Richard Chamberlain, Christopher Lambert, James Caan, Dan Aykroyd, Mel Gibson, Michael York, Colin Firth, Willem Dafoe, Dennis Quaid, Richard Dreyfuss, Gene Wilder, John Cassavetes, Clint Eastwood, Robert De Niro, Anthony Hopkins, Peter O'Toole és Anthony Perkins.
Nyugodjék békében!
|
~AHOGY MI LÁTTUK - Szakácsi Sándor a néző szemével~
Kelemen Zoltán (A.C. Ashfield): - Szakácsi Sándor halálhíre hallatán szinte azonnal két szinkronszerepe csendült fel a fülemben. Először, amint McClane hadnagyként szentségel magában a „Még drágább az életed”-ben („Hogy léphet az ember kétszer ugyanabba a szarba?” „Jó volna egyszer egy normális karácsony: kis pulykával, karácsonyfával. De nem, én mászom befelé egy lyukas fenekű konzervdobozba” „McClane hadnagy, mi a szart tetszik csinálni itt a szárnyon?”) azután, ahogy üvölti, hogy „Charlie!” a „Télapu”-ban. Valamiért ez a két kevéssé komoly szerep ötlött az eszembe, s így egy kicsikét el is mosolyodtam. Annyira életteli szerepek, hogy az ember nehezen hiszi el, hogy nincs többé Szakácsi Sándor. Sokszor kapott olyan szinkronszerepet, ahol családi válsággal küszködő alakot kellet megszólaltatnia („Kramer kontra Kramer”, „Télapu”, „Szellemírtók 2”), és nagyon hitelesen tudta érzékeltetni az ilyen karakterek lelki csatáit. Szakácsinak olyan „közeli” hangja volt, hogy úgy éreztük, Ő is családtagunk, rokonunk. Kellemes, barátságos, meleg hang olyan, mint a napfény dörzspapíron, ahogy azt valaki mondta róla. Nehéz felfogni, hogy nincs Ő, aki annyira benne volt a színészet sűrűjében az utolsó pillanatig. Hallottam ugyan már tavaly szeptemberben, hogy beteg, de aztán novemberben színházi premierrel tudatta velünk, hogy dolgozik, több mint tíz év után újra sorozatban szinkronizált főszerepet a tavaly kezdődő Dr. House-ban, és az Eragon című mozifilmben ismét Ő szólaltatta meg Jeremy Irons-t. Több barátom látta Őt idén februárban játszani a Magyar Színházban, így aztán őszintén reméltem még március 3-án, hogy Ő játssza majd Dr. Gonzalezt a „Néma revolverek városá”-ban. Ezek alapján nekem meg sem fordult a fejemben, hogy Szakácsi ennyire beteg. Ez a sok remekül megoldott színészi feladat egyáltalán nem egy haldokló ember benyomását keltette. Szakácsi Sándor maga volt az élet. Emlékszem, egy évvel ezelőtt autogramot kértünk a Magyar Színház művészbejárójánál több színésztől, akik aznap este játszottak az „Orfeusz az alvilágban” című darabban, és Szakácsi volt a legkedvesebb, vidám volt, viccelődött. Olyan, mintha még mindig itt lenne közöttünk. Bekapcsolja az ember a TV-t és valamelyik csatornán biztos meghallja. Még mindig az Ő hangján ironizál Dr. House, és az előző hétvégén Al Pacino is „Szakácsiul” szólalt meg a Bobby Deerfield című filmben. Köszönöm Szakácsi Sándornak, hogy megszerettette velem a magyar szinkront. Nyugodjék Békében.
Sarkadi Szabolcs (pikszi): - Nekem ő adta meg azt a kezdeti kíváncsiságot, hogy egyáltalán tudni akarjam, ki van egy "szinkron-hang" mögött a filmekben. 92' körül mehetett a Twin Peaks, amiben minden szerep egy telitalálat volt, de Szakácsi érzékeny hangja különösen. Attól kezdve ő lett a kedvencem... és az is maradt. 2004-ben megadatott, hogy láthassam színpadon, és még beszélhessek is Vele... Békéscsaba, Városházi Esték, az Anconai szerelmesek című előadás. Ebben egyszerre énekelt, táncolt, komédiázott és drámázott. Szabadtéri darab volt, a színpad oldalánál büfével. Az előadás végén, teljesen egyedül (egy üveg ital társaságában) oda ült le. A barátnőmmel természetesen - lesz ami lesz - odapofátlankodtunk a Művész úrhoz... Először csak egy autogramkérés lett volna a dologból, de nem álltam meg, hogy ne tegyek fel valami kérdést is... Nagyon kedves volt, válaszolt, s már csak az van meg, hogy ott ülünk Vele egy asztalnál, és beszélgetünk. Emlékszem, kérdezett minket a darabról, hogy hogy tetszett, meg mentegetőzött, hogy most egy kicsit rekedtebb a hangja... Látszott rajta, hogy őszintén kíváncsi a véleményünkre! Lelkesített minket, hogy a Don Quijotében is feltétlenül nézzük meg majd Pesten… Poénkodott, nevetett, de ugyanakkor valami mérhetetlen szomorúság volt benne… (akkor már minden bizonnyal a magánélete sem volt rendben). Sose felejtem el, ahogy megkérdezett minket, „Szeretitek egymást?”…
A szinkronról is beszélt, arról, hogy a legbüszkébb azokra a filmekre, melyekben Krisztust 'játssza'. De ugyanakkor Bruce Willist, Steven Segalt, Kevin Cosnert is megemlítette.... Arra a kérdésemre, hogy művészetnek tekinti-e a szinkront, azt felelte, hogy egyértelműen igen. Merthogy másképp nem lehet csinálni… Elmondta, nem kedveli az egyre több hozzánemértőt, aki a pálya körül van… Viszont elmesélt egy történetet, volt olyan, amikor direkt bakizott a felvételnél, azért hogy a kezdő kolléga ne érezze magát túlságosan zavarban... Hihetetlen művészi alázat és érzékenység, de úgy, hogy pontosan tisztában volt a saját tehetségével is - nekem ez jött le ebből a beszélgetésből, amiért nagyon hálás vagyok, hogy megadatott. Csak azt sajnálom, hogy hiába éltem már Pesten, a Don Quijote-ra végül nem mentem el...
Több nemzedéknek is az ő tolmácsolásában fog már visszavonhatatlanul megmaradni a filmművészet számtalan kiemelkedő alakja. A moziban: Dustin Hoffman, Robert Redford, Klaus Maria Brandauer, Kevin Costner, Al Pacino, Kenneth Branagh, Ralph Fiennes, Liam Neeson, Jeremy Irons, James Woods, Richard Gere, Robert De Niro. És a tévében: Richard Chamberlain (Tövismadarak - Ralph atya), Colin Firth (Büszkeség és balítélet - Mr. Darcy), Kyle MacLachlan (Twin Peaks - Cooper ügynök), Hugh Laurie (Dr. House). Az impozáns névsort látva azt hiszem túlzás nélkül kijelenthetjük: halálával egy korszak zárult le a magyar szinkronizálás történetében.
Szakácsi Sándor, ahogy egyik kritikusa nevezte a Szinkronkirály, 55 éves volt.
Kovács Patrik (Hannibal): - A néző, jobban mondva a szinkronizálás világában kicsit is jártas filmkedvelő ilyenkor kicsit elárvul szerintem. Nekem sajnos nincs közvetlen élményem Szakácsi Sándorral kapcsolatban, nagyon sajnálom, hogy nem láttam színházban játszani. Maradt az, hogy a tévéképernyőn keresztül megismertem, és megszerettem a hangját. Az első élményem, azt hiszem, Szakácsi Costner-szinkronjához kapcsolódik. Egész egyszerűen elvarázsolt, ahogy az Aki legyőzte Al Caponét című filmben Eliott Ness, a maffia hatalmával egyedül szembeszálló rendőr szerepét megvalósította. Alakítása ellenállhatatlan igazságérzetet és férfias keménységet árasztott, ugyanakkor némi szomorúságot és öniróniát is vitt a magányos farkas karakterébe. Talán a mozi varázsa tette, talán csak később jöttem rá én magam is, de számomra az ilyen típusú - otthontalan, de mégis életerős és megalkuvást nem ismerő - férfialakok előállításában nyújtott igazán kiemelkedőt Szakácsi Sándor. (Kevin Costnernél még a JFK - A nyitott dosszié is emlékezetes példa erre.) Ugyanígy megszólalt bennem az empátia, amikor Szakácsi De Nirójának felesége önpusztításba kezd a Casinóban. Vagy amikor a Kramer kontra Kramerben gyermekéért küzd, és a jogszolgáltatás - úgy tűnik - kiveszi a karjaiból fiát, akire időközben megtanult apai gyöngédséggel figyelni. (Dustin Hoffman.) Persze az akcióhősöket is fáradhatatlan frissességgel személyesítette meg; gondoljunk csak Steven Seagalra, vagy Jean Reno bérgyilkosára a Leon, a profiból. A műveletlen, de szeretetre szomjazó bérgyilkosra, aki százszorta becsületesebb, mint korrupt rendőr ellenfele. Al Pacinóként szerintem a Serpicóban nyújtotta a legjobbat. A szokásos, társtalan igazságharcos. Don Quijote ki tudja, hányadik "reinkarnációja." Felejthetetlen teljesítmény ez is. És akkor nem szóltam még Kyle Maclachlan-ről A perből, vagy Clint Eastwoodról a Pár dollárral többért c. filmből. A két Hamlet-szinkronról. Hősök egész panteonja vonult fel Szakácsi repertoárjában. Aztán persze szerettem a gonosz, vagy "nem egészen hős" karaktereket is, utóbbira példa James Woods a Volt egyszer egy Amerikából, előbbire pedig Anthony Perkins a Psycho-ból - Szakácsi egyik legkorábbi szinkronja. És persze legutóbb a Liam Neeson alakította harcművész is ilyen figura volt a Batman - Kezdődik! c. filmben. És még megannyi emlékezetes filmszinkron kavarog az emlékezetemben, és fog is, mert Szakácsi szinkronjai sosem fognak kiürülni a néző memóriájából, soha, ahogy film- és színházi szerepei sem.
|
Kapcsolódó linkek:
Szakácsi Sándor a Pesti Magyar Színház honlapján
Szakácsi Sándor az ISzDB-n
Szakácsi Sándor a PORT.hu-n
Kocsis György (1963-2007)
"A kor egyik legnagyobb színésztehetsége ment el, akit Pécsi Sándorhoz lehet hasonlítani" - Székhelyi József, a Szegedi Nemzeti Színház igazgatója
Talán megdöbbentőbb, mint Szakácsi Sándor távozása, hogy egy nappal halálesete után Kocsis György, szintén tragikus hirtelenséggel, követi őt az égi színpadra. A két színész az utóbbi években együtt játszott a La Mancha lovagjában; Szakácsi Don Quijotét, Kocsis György pedig Sancho Panzát formálta meg. Most pedig, alig két nap leforgása alatt, elárvultunk. Nem tekint már le ránk Kocsis György sem, életvidám mosolyával. Pedig a színművész - dacára annak, hogy néhány éve súlyos, életmentő műtéten esett át - , sosem mutatta jelét, hogy betegségének végzetes következményei lehetnek. A legpéldásabb művészi alázattal végezte feladatait, mosolygott - kikacsintva felénk - a színpadon, és mosolygott a hétköznapok borújában is.
 |
| forrás: Pesti Magyar Színház |
Kocsis György, a mosolygós színész. Valamennyien így emlékezünk rá. Különös energikussága, vidámsága - akaratlanul is - átragadt a nézőkre. Én egyetlen szerepében sem láttam "komolykodni" a tévében. Nem láttam összehúzott szemöldökkel, tragikus arckifejezéssel, vészjósló tekintettel. Nem is ő lett volna. Hangja, bármikor is csendült fel a szinkronban, akár egy röpke epizódszerep időtartamára is, folyton a jókedvet jelentette, ha moziztam. Pergő, lélegzetvétel nélküli beszédét, pengeéles humorérzékét sosem fogja elfelejteni az, aki színházban, tévéfilmben, szinkronban, vagy esetleg televíziós reklámban találkozott a színművésszel. Ebben a korban szinte indokolatlan az a néhol vásott, néhol ártatlanul bájos Kocsis-karakter, ami jóízű nevetésrohamot csalt ki belőlünk. Furcsa, hogy többé már nem lehet részünk ebben az élményben. Hogy valamiféle hirtelen kerekedett csend megtörte a nevetésünket. És még inkább különös, hogy hosszú szívbetegség okozta az egészségtől láthatóan mindig majd kicsattanó, kedves szavú színész halálát. Halhatatlannak tűnt, és természetesnek vettük, hogy még sokáig köztünk marad.
Rengeteg színházi produkcióban nyújtott emlékezetes alakítást. Budapesten, Egerben és végül Szegeden is játszott, fáradhatatlanul tett eleget a kihívásoknak. A kollégák szerették, persze, ő pedig szerette a dolgát. Máskülönben nem nevetünk.
És hogy mely darabokban tűnt fel? Megszámlálhatatlanul sok emlékezetes előadásban. Jellemző, hogy a különböző hírportálok más és más darabokat említenek, megpróbálva kiemelni néhány fontos feladatot Kocsis György meglehetősen színes életútjából. Egyébiránt, talán elég, ha annyit közlünk, hogy olyan előadásokban játszott, mint a Tévedések vígjátéka, a Szentivánéji álom, az Indul a bakterház, a La Mancha lovagja, a Gyalog galopp, vagy a Svejk.
Kocsis György
PRÓZAI TAGOZAT tagja
született: 1963. március 12.
színművész
Többek között az alábbi előadásokban működött közre:
William Shakespeare: SZENTIVÁNÉJI ÁLOM
Shakespeare: III. RICHÁRD
Rideg Sándor: INDUL A BAKTERHÁZ
Egressy Zoltán: PORTUGÁL
Kálmán Imre: MARICA GRÓFNŐ
Molnár Ferenc: ÜVEGCIPŐ
Molnár Ferenc: JÁTÉK A KASTÉLYBAN
Martin McDonagh: AZ ALHANGYA
és az alábbi cikkeket tartjuk nyilván vele kapcsolatosan:
Délmagyarország 2007.03.10. - Tragikus hirtelenséggel elhunyt Kocsis György színművész
Szakmai életútja:
1986. Színház- és Filmművészeti Főiskola
1986- Mikroszkóp Színpad
1988- Egri Gárdonyi Géza Színház
1991- Arany János Színház
1992- Arizóna Színház
1993- szabadfoglalkozású
2000- Szegedi Nemzeti Színház és Szabadtéri Játékok
Fontosabb szerepek:
Görgey Gábor: KOMÁMASSZONY, HOL A STUKKER? - K. Müller
Goldoni: KÁVÉHÁZ - Don Marzio; KÉT ÚR SZOLGÁJA - Pantaleone
Csiky: INGYENÉLŐK -Mosolygó Menyhért
Jókai: THÁLIA SZEKERÉN - Jambus
Herczeg: A GYURKOVICS LÁNYOK - Kemény Tóni
Camoletti: LESZÁLLÁS PÁRIZSBAN - Bertrand
Haek-Burian: SVEJK - Svejk
Kessey-Wasserman: KAKUKKFÉSZEK - Martini
Kálmán: ZSUZSI KISASSZONY - Falsetti, hőstenor
Bencsik Imre: KÖLCSÖNLAKÁS - Attila
Leigh-Wasserman: LA MANCHA LOVAGJA - Sancho
Nestroy-Heltai: LUMPÁCIUSZ VAGABUNDUS -Csiriz, varga
Shakespeare: TÉVEDÉSEK VÍGJÁTÉKA - Ephezusi Dromio
Szörényi-Bródy: A KIÁTKOZOTT - Kőszegi Henrik
Graham Chapman - John Cleese - Eric Idle: GYALOG GALOPP - Polgár IV., Apa, Francia, Ménárd atya
Rideg Sándor: INDUL A BAKTERHÁZ - Banya
Egressy Zoltán: PORTUGÁL - Kocsmáros
Iván Kusan: GALÓCZA - Juraj Ardonjak
W. Shakespeare: SZENTIVÁNÉJI ÁLOM - Sipák Ferenc, a közjátékban Tiszbe
forrás: Szegedi Nemzeti Színház
|
És, bár színházi szerepei által sokan ismerték és szerették Szegeden, Makón, Egerben, Szakácsi Sándorhoz hasonlóan ő is a szinkronizálás révén vált valóban közismert színésszé. Hiszen még a fiatalabb generáció is emlékezetébe véste karakteres hangtónusát a Toy Story két részében, amelyben Gubát, a perselymalacot szinkronizálta. Aki ismeri a rajzfilmet, annak biztos, hogy előbb-utóbb beugrik Kocsis György lágy hangja, amint éppen aggodalmaskodva, veszélyre hívja fel a figyelmet. Ezen kívül természetesen még számtalan, kisebb-nagyobb karakterszerepben nyújtott emlékezeteset, például Pruitt Taylor Vince hangjaként a Jákob lajtorjájában. Jellemző, hogy a Jöttünk, láttunk, visszamennénk című vígjátékból sem hagyhatták ki, itt is a komédiázás nagymestereként tűnt fel, Raoul testvér (Eric Averlant) megszólaltatójaként. Feltűnt Altman klasszikus értékű mesterművében, a Rövidre vágva c. filmben, mint Chris Penn szinkronhangja. Micsoda összeállítás! Szinkronos alakításait további vígjátékok sora jelzi: A Flintstone család, a Bad Boys - Mire jók a rosszfiúk, a Madárfészek, a Nagy durranás második része. Akik látták ezeket a filmeket, kizárt, hogy elfelejtenék Kocsis György érzékeny, kedves szinkronizálását.
Ugyanakkor közreműködött a Gálvölgyi show hat epizódjában is, de a Postabank reklámarcaként szintén százezrek szívébe lopta be magát.
Megszakadt a jókedv, mert most, 44 éves korában kilépett közülünk, megdöbbentően fiatalon. Már a túlvilági színpadon játssza Sancho Panzát, Szakácsi Sándor oldalán.
Nyugodjék békében!
|
~AHOGY MI LÁTTUK - Kocsis György a néző szemével~
Kelemen Zoltán (A.C. Ashfield): - Kocsis György nekem először Arturo professzort jelentette a „Sliders” című sorozatból. A megjelenésében is magabiztos John Rhys-Daviesnek egyfajta bölcsességet kölcsönzött hangjával. Olyan karaktert teremtett, aki jelenlétével biztonságot sugárzott. Gyerekfejjel, emlékszem úgy gondoltam, hogy Arturo professzor minden létező kérdésemre tudna válaszolni. Szóval Kocsis György hangja számomra egyet jelentett a biztonsággal és a bizalommal. Én először egy Gálvölgyi-show láttán kapcsoltam össze Arturo professzor hangját a híres Postabank reklámból már korábban ismert színművésszel. Meg is döbbentem, mert jóval idősebbnek képzeltem a hangja alapján a „Sliders”-ben. Szakmai kvalitását jól mutatja, hogy a nála 20 évvel idősebb John Rhys-Davies szinkronizálását gond nélkül megoldotta. Több mint sorsszerű, hogy Kocsis György egy nappal Szakácsi Sándor után hagyott itt bennünket. A „La Mancha lovagjá”-ban Szakácsi volt Don Quijote, Kocsis György pedig Sancho Panza. Szakácsi így nemcsak, hogy ugyanannak a színésznek (Őze Áron) a karjában halt meg színpadon és a valóságban, de színpadi Sancho Panzája még a túlvilágra is követte. Sajonos ezt az előadást én nem láthattam Velük, és Kocsis Györgyöt sem láttam soha színpadon. Ezek most már pótolhatatlan élmények. Ennyivel is kevesebb lett az életünk. Túl fekete ez a március. Isten Önnel, Arturo professzor.
Kovács Patrik (Hannibal): Én először a Postabank jól ismert reklámjában figyeltem fel Kocsis Györgyre... és a munkastílusára, arra, hogy a puszta jelenlétével is jókedvre derít, a gesztusai, a hanghordozása megnyugtat és megmosolyogtat. Ez játszódott le azóta is mindig, ha megláttam a televízióban, vagy meghallottam a hangját. Számomra ő mindig is egyfajta elévülhetetlen humorforrás marad, aki elüt a többi színésztől. Az igazi humor zseniális katalizátora. Néhány éve, a Gálvölgyi show egyik adásában figyeltem fel megint rá. Talán nem volt túlzottan igényes a műsor, de Kocsis György folyton sört vedelő, érdektelen, unott figuráján két perc múlva elkezdtem a röhögést. Nagyon jól tudta hozni a félig-meddig ellenszenves, bumfordi figurát is, aki elhanyagolja a feleségét, és folyton csak a tévét bámulja. Végigveszekedte az egész jelenetsort, de úgy, hogy minden egyes bizalmatlan megjegyzése és kurjantása - ahogy feltárta a naiv és egykedvű karaktert -, a flegma mosolyával együtt, nevetésre kényszerített. Most pedig nincs, ez borzasztó. Borzongató, akárcsak Szakácsi Sándor esetében, mintha az ember filmkultúrájából egy darabot operáltak volna ki.
A szinkronban is rögtön meg tudta kedveltetni magát a hallgatósággal, a nézőkkel. Például, a Taxisofőr című filmben csak két mondata volt, de az ember valahogy azonnal észreveszi, reagál rá, nyugtázza magában, hogy igen, ő az a bolondozós, kellemes modorú színész. Na, ettől az érzéstől fosztott meg Kocsis György elvesztése, hogy újabb mozikban érezzem a jelenlétét. Ráadásul rettentően fiatalon távozott. Ami - Szakácsi mellett - valóban egy újabb, óriási veszteség a szakmára és a nézőkre nézve egyaránt.
Túlságosan sok volt ez a "fekete hét".
|
Kapcsolódó linkek:
Szegedi Nemzeti Színház
Kocsis György az ISzDB-n
Kocsis György a PORT.hu-n |