Igen. Az a bizonyos Profi. Amihez Ennio Morricone olyan zenét komponált, amit ma már minden értelemben klasszikusnak gondolunk. Lássuk, mikori a film: 1981-es. Mindössze 26 éves. Mégis a lehető legpozitívabb értelemben klasszikus. Az egyik legnagyobb francia film. Hangulatában és képi világában pedig nagyon európai. Egy mű, amely világosan mutatja, mennyire másképp értelmezik Európában a filmezést, mint Amerikában. Európai akciófilm! Talán azért is tükrözi az ellentétet ilyen élesen, mert az átlagember által ismert filmek zöme az amerikai akciófilmek kategóriájából kerül ki. Az elmúlt 20 évben itt Magyarországon is megismertük, és megszoktuk őket. E filmek látványvilága, „fekete-fehér” karakterei, idegtépően stresszes hajszái után nagy pofon a nézőnek a Profi. A film esetében a készítők nem meggyőző hatásra, hanem hitelességre törekedtek. A filmben látható autós üldözést nem régimódi vetített háttérrel készítették, sem az akkor újdonságnak számító számítógépes trükkökkel (Csillagok háborúja), hanem egyszerűen egy valós autós üldözést rögzítettek celluloid szalagra, ahol kaszkadőr helyett ténylegesen a főszereplő Jean-Paul Belmondo vezette azt a bizonyos piros Fiatot. A szereplők egytől egyig összetett személyiségű hús-vér karakterek, akik közül nehéz szétválasztani, hogy ki a jó, ki a rossz. Így talán sértheti a néző igazságérzetét, hogy a mű végén senki sem nyeri el méltó büntetését, ugyanis nincs igazán kire szabni ilyen büntetést. Megrázó a film, hiszen nem a rossz legyőzéséről szól, hanem az emberi érzelmek megértésének és kezelésének képtelenségét mutatja be. A becsületet olyan absztrakt fogalomnak állítja be a mozi, amelynek ezáltal létezését is kétségbe vonja.

Malagaway-ban, "idegenben"

Mindezt valami ellenállhatatlan francia eleganciával teszi Josselin Beaumont alakján keresztül. A filmtörténet e már-már mérföldkőnek számító karakterét Jean-Paul Belmondo alakítja. Belmondót jellegzetes arcvonásai, édes-keserű komikuma tökéletesen alkalmassá teszik a Bajazzo-karakterek megformálására. Bajazzo, a bohóc, aki folyton tréfál, de belülről valami életidegen világfájdalom nyomja. „Kacagj, Bajazzo!” – mondhatnánk mi is megvetőn. A film előrehaladtával ugyanis kételkedni kezdünk abban, hogy ez a minket folyton megnevettető figura, akit főhősnek hiszünk, pozitív szereplőnek tekinthető-e egyáltalán. Ezt a hatást a mű véresen komoly humorral és iróniával váltja ki a nézőből, ami nagyon idegen az amerikai akciófilmektől. Az alkotók a régi olasz színház, az itáliai Comedia dell’arte eszközeihez nyúlva teremtik meg ehhez a közeget. A Comedia dell’arte alakjai feltűnőek, groteszkek. Maga Bajazzo is közülük való buggyos nadrágjával, rizsporozott arcával. Josselin Beaumont alakjában azonban megtalálhatjuk a Comedia dell’arte legfontosabb szereplőjét is: Harlequint. A varázserejű Harlequint, aki láthatatlanná tud válni (azt a karaktert, akit a franciák alkottak meg, s csak úgy vette át az olasz színház). Hiszen, amint azt Beaumont kiképzőtisztje (Picard) a titkosszolgálat embereinek megjósolja „elképesztő dolgokat művel majd velünk, improvizálni fog szüntelenül, ott lesz körülöttünk, és mindnyájunkat megőrjít”. És valóban, Joss Beaumont-t valami kérlelhetetlen dac arra ösztönzi, hogy tisztességesen „megtréfálja” volt titkosszolgálati kollégáit és barátait, akik annak idején súlyos politikai nyomásra ugyan, de feladták őt. Egy afrikai ország elnökét (Njala elnököt) kellett volna eltennie láb alól, mire azonban sor került volna az akcióra, megváltozott a politikai széljárás, és Njala előtt is leleplezték Beaumont-t. Így két év kemény afrikai fogház és kényszermunka után, Joss megszökik és visszatér Párizsba, hogy alaposan megtáncoltassa kollégáit. Küld ugyanis nekik egy táviratot, amiben kijelenti, hogy mely időpontok között teljesíti a megbízatást (ti. a merényletet Njala ellen, aki mellesleg egy tárgyalássorozat erejéig épp Párizsban tartózkodik.) Ettől kezdve beigazolódik Picard próféciája, Joss Beaumont eltűnik, átváltozik, minden kollégájával személyesen találkozik, elkapni mégsem tudják, ott van mindenhol, és még sincs sehol. Veretes tréfáival, véres iróniájával és „varázslataival” egyszerre Bajazzo és Harlequin. A figyelmes néző, azonban felfedezheti, hogy Harlequin és Bajazzo mellett egy egész Comedia dell’arte társulatot vonultat fel a mű. Itt vannak mind: Columbina, Pulcinello, Pulcinella, Pierrot, Pierrette, Figaro, a gaz Scaramouche és a Kapitány. Ők ugyanis a régi olasz színház fő alakjai. A film bemutatja, hogy ma miben rejlik e karakterek tragédiája.

Bajazzo, a gaz rendőr, és a luxuskurva

Nehéz dolga lehetett a film magyarítóinak, ugyanis ennek az egész milieu-nek meg kell szólalnia valahogy magyarul. Hogyan is lehetne ezt a francia eleganciát és a régi olasz színház hangulatát átültetni magyarra? A filmet először a 80-as évek elején szinkronizálták, valószínűleg 1983-ban. Erre abból következtetek, hogy a szinkronról szóló első kritikát egy 1983-as Pannóniafilm Híradóban olvashatjuk Csala Károly tollából. Szerencsére Wessely Ferenc szinkronrendező kezébe került a feladat. A csodálatos magyar szöveget Szalai Anna írta, és bár a stáb többi tagjai közül csak a hangmérnök Balogh Mihály nevét tüntetik föl, sejthetjük, hogy Wessely zseniális stábjáról van szó Mata Zsófi rendezőasszisztenssel, Kovács Gyula gyártásvezetővel és Lajtai Erzsébet vágóval. Ez a változat természetesen a Pannónia Filmstúdióban készült. A filmnek készült egy későbbi szinkronja is körülbelül 15-20 év múlva. A kereskedelmi TV2-nek nyilván gazdaságosabb volt újraszinkronizáltatni a filmet, mint a régi szinkron jogdíját megvenni. Az új változat szinkronrendezője Mauchner József lett. A szöveget Molnár Anna fordította magyarra. A hangmérnök Hajzler László, a vágó Makai István, a gyártásvezető pedig Pesti Zsuzsanna ebben az új változatban. Rendezőasszisztensük, a mai állapotoknak megfelelően, természetesen nem volt, ami sajnos megérződik. Ez a változat valamikor az elmúlt 10 évben készült a Masterfilm műtermeiben.

A Profi eredeti szinkronja a Pannónia Filmstúdió legfényesebb alkotásai közül való. Wessely Ferenc csapata csodát művelt. A film nézésekor már-már a magyar néző is franciának érezheti magát. A legnehezebb kérdés, hogy ki lehetne ennek az egészen különleges jellemű akcióhősnek a magyar hangja. Ki azonosulhatna ennek a halálosan komoly bohócnak, ennek a varázserejű Harlequinnek a gyilkos komikumával? Talán a bejáratott hangok közül kellene választani? Sztankay István? Dózsa László? Nem, nem. Wesselyék választása döbbenetes. Garas Dezső. Elsőre teljesen irracionálisnak tűnhet a döntés. Garast senki sem tudná egy szívtipró akcióhős szerepében elképzelni. Ez a szerep azonban mást kíván, ide igazi charme kell, amiben már Garas Dezső egyáltalán nem szűkölködik. Ide bajazzói humor kell. Valószínűleg ennél a pontnál juthatott Wesselyék eszébe Garas. A Profi megjelenésének évében (1981) ugyanis egy magyar film is a mozikba került Garas Dezsővel és Kern Andrással a főszerepben Ripacsok címmel. Ebben a filmben olyan bohócokat alakítanak, akik erkölcsi- és értékválságukat palástolják vidámságukkal. Így nem lehet tudni, hogy hol ér véget a tréfa és kezdődik a valóság. Tipikusan Bajazzo szerepet játszanak Garasék. Mutatja ezt jellegzetesen rizsporozott arcuk is. Talán a Profi erősen Comedia dell’arte hangulatáról és Garas rizsporos arcú karakteréről asszociálhattak Wesselyék a párhuzamra. Akárcsak a Ripacsokban Stock Ede, úgy Josselin Beaumont élete is kilátástalannak tűnik a Profiban. Így aztán el lehet tréfálni. Nekik már csak játék az egész. Nehéz meglátni, hogy hol ér véget Joss varázsos komédiája és hol kezdődik a tragédiája. Garas Dezső érzi a karakter különlegeségét. Tökéletes választás erre a szerepre, akárcsak maga Belmondo. Csala Károly írja kritikájában, hogy Garas Dezső eltűnik Belmondo mögött a filmben, és nem is tudatosul a nézőben, hogy őt hallja. Ez csupán részigazság, ugyanis Garas Belmondóval együtt tűnik el Joss karakterében. Garas hangjában olyan különös humorral és eleganciával beszél, hogy a néző elhiheti, hogy franciául látja a filmet. Garas Dezső is varázsol (akárcsak Harlequin): magyarul beszél franciául.

Jean-Paul Belmondo	Garas Dezső	Gáti Oszkár

Ilyen kivételes egyezés után újraszinkronizálni egy filmet nem hálás feladat. Szerencsére Mauchner József választása Gáti Oszkárra esett, akit sokan Belmondo igazi hangjának vélnek. Tény, hogy Gáti megjelenésében némileg hasonlít Belmondóra. A hangja is egészen passzol Belmondóéhoz. Hiányzik azonban belőle a „bohócság” és a játékosság, ami ehhez a szerephez (és általában Belmondo szerepeihez) nélkülözhetetlen. Olyan ebben a filmben Gáti, mintha a tragikomédiából ő csak a tragédiát játszaná. Hangjában végig (még a humoros jeleneteknél is) valami fátyolos pátosz leng, mintha előre látná szomorú sorsát, és ezért csak félvállról komédiázna. Joss Beaumont azonban szívvel-lélekkel tréfázik. Életének annyi az értelme, hogy alaposan megviccelje szigorú és komoly barátait, kollégáit. Ez hiányzik Gáti alakításából. Az ő olvasatában Joss egy megkeseredett western hős, akiből hiányzanak a végletek. Amikor tréfál, nem elég vicces, amikor dühös, nem elég mérges. Gáti Joss Beaumont-ja egy kicsit szürke. Ez azonban nem feltétlenül Gáti Oszkár hibája, hanem a meglehetősen silány új magyar szövegé. Nem ismerem Molnár Anna szinkronmunkásságát, de ez a fordítása, igencsak pongyolára sikeredett. Lehetséges, hogy a mai színvonalnak ez megfelel, de Szalai Anna „klasszikus” szövegéhez képest labdába sem rúg. Gáti Oszkár játékát valószínűleg ez a nehezen szájra illeszthető új magyar szöveg is korlátok közé szorította. Továbbá az új magyar változat színészei mellől (így Gáti mellől is) hiányzott egy jó rendezőasszisztens.

Gáti játékának egyoldalúságát jól mutatja az a jelenet, ahol Joss belopózik felesége lakásába, amit a titkosszolgálat megfigyelés alatt tart. Hogy bejuthasson, előveszi varázsos oldalát és „átalakul”. Társul egy csapat csavargóval, és lármázva, hangosan, részegnek álcázva magát eltereli a figyelmet önmagáról. Itt Joss egy harlequini átváltozással Bajazzóvá válik és „részegen” komédiázik. Dülöngél a sok hajléktalan közt, hangosan énekel, ripacskodik. Kihívja maga ellen a sorsát: egyik csavargó vekkerét bedobja a titkosszolgálati kocsiba, majd ordibálva bemászik érte. Belefut az ellenség karjaiba, akik azonban, mint „büdös csavargót” kidobják a vekkerével együtt. Beaumont ezek után dalra fakad, majd eloldalog a vekkerét becézgetve, s amíg a munkatársai a csavargók miatt szentségelnek, beslisszol a feleségéhez. Másnap a vekkert a kuka tetejére helyezve hívja fel a kollégák figyelmét, hogy bejutott. Beaumont itt bohócként tréfálva a végzetét kísérti. Játszik. Gáti Oszkár azonban végig túl józan. Gáti akkor sem elég ripacs, amikor Joss a csavargók közt komédiázik, túl kimért és hideg marad. A részeges éneklése sem szívből jön. Gáti ezzel a kimértséggel talán a karakter méltóságát akarta megőrizni. Ez azonban a szerep félreértelmezése, Josselin Beaumont ugyanis úgy őrzi meg méltóságát, hogy végig valamiféle „bohócbecsülettel” ripacskodik. Hagyományos bajazzo szerep: minél teátrálisabban kell komédiázni, hogy könnyeit ne lássa senki más. Garas Dezső érzi a szerepet, és ennél a résznél szinte felismerhetetlen hangon kiabál és énekel. A francia vígjátékot túl kell játszani, attól lesz francia.

Egyik-másik jelenetnél aztán Joss tréfálkozásról hirtelen csalódottságra, dühre vált. Az új magyar szöveg miatt, azonban Gátinak nincs elég „mozgástere” érzékeltetni a hatást. A helyzet a következő. Joss egykori legjobb barátjával, Edouard Valéras századossal találkozik. A többi titkosszolgálati munkatárs felhívatja Jeanne-t, Joss feleségét, hogy bírja rá Joss-t egy baráti beszélgetésre Valéras-nál. Itt természetesen Valéras-nak meg kell fenyegetnie Joss-t, hogy adja meg magát, különben megölik. Ezt azonban Edouard már „elfelejti” közölni Jeanne-nal, sőt megesküszik, hogy Joss-nak nem eshet baja. Miután Joss elmegy Valéras-hoz, és meggyőződik róla, hogy legjobb barátja tényleg kelepcébe akarta csalni, gondoskodik róla, hogy ez ne sikerüljön. Odacsődíti ugyanis a sajtót azzal, hogy élőben közvetíthetik a titkosszolgálat egyik emberének kivégzését. Majd némi fekete humorral megjegyzi, hogy nagyon tetszett nekik az ötlet. Az eredetiben, franciául ezt a következő képen fejezi ki: „Ils m’ont paru emballés” Az utolsó szót azonban Belmondo három részre tagoltan ejti ki: em-ba-llés. Ez a hármas tagolás nagyon meglátszik Belmondo szájmozgásán is. Így a régi szinkronban Szalai Anna szövege úgy szólt, hogy „mit mondjak le voltak nyűgözve.” Ezt Garas szintén háromfelé tagoltan (nyű-göz-ve), ráadásul tréfásan magas bohóc hangra váltva ejti. Molnár Anna új szövege szerint így hangzik ez a mondat: „Meg kell, hogy mondjam, oda voltak az ötletemért.” Az „ötletemért” szót sajnos lehetetlen ráilleszteni Belmondo hármas tagolására, Gáti azonban megpróbálta, így elég rossz hangsúllyal ejti a szót. Pedig tőle ezt igazán nem szoktuk meg. Valéras ezek után megjegyzi, hogy amit Joss tesz, az teljesen ellenkezik a szabályzattal. Ennél a résznél válik Joss hirtelen csalódottá, és egyben dühössé. A régi szinkron szerint ezt feleli Garas hangján: „És az, hogy a titkosszolgálat eladja az ügynökét? És a ma reggeli telefon Jeanne-nak? Az belefér? Benne van a szabályzatban?” Természetesen magyaros mondatok, amelyek tökéletesen rá is illenek Belmondo szájmozgására, így Garas Dezső kellő daccal, dühvel és csalódottsággal mondhatja őket. Gáti szövege kevésbé magyaros, és ezt is amolyan „minden mindegy” stílusban, nem is igazán dühös hangon mondja: „Az ügynökei feladását nem tiltja? És az ilyen telefonokat, mint ma reggel? Nem tiltja?” Így a néző nem érezheti a gyors érzelmi váltást. Gáti Josselin Beaumont-ja túlzottan flegma, nemtörődöm. Sem tréfái, sem cinizmusa nem elég élénk.

Ennél a résznél kell kitérnünk a jó barát, Edouard Valéras jellemére, akit a zseniális Michel Beaune játszik. Az ő magyar hangja a két változatban merőben eltérő. Az eredetiben telitalálat, a másodikban abszolút elhibázott. Valéras egy nagyon összetett jellem. Ő a Comedia dell’arte szomorú Pierrot-ja. Josselin Beaumont legjobb barátja volt, aki nem tudja elviselni, hogy elárulásában neki is része volt. Ezért Joss feleségének meg is ígéri, hogy benyújtja lemondását. Ezt azonban, talán kényelemből, talán gyávasága miatt nem teszi meg. Őszintén szereti Joss-t, felsőbb nyomásra mégis meghívja a lakására, hogy csapdába csalják, hiszen kötelességtudó. Ő a folyton egyensúlyt kereső, mindig a középutat járó, mindenkinek megfelelni akaró szimultán játékos. Nehezen viseli az élet igazságtalanságait. Furdalja a lelkiismeret, hogy Joss-t elárulták, szomorú, amiért Joss nem bocsát meg, és nem bírja feldolgozni, hogy ellene kell játszani. Önmarcangoló, érzékeny karakter, aki hiszi, hogy mindig erkölcsösen kell eljárni, azonban ehhez ő egymagában kevés, különösen ilyen zavaros helyzetben. Nincs kibékülve az élettel, de a lelke mélyén nagyon jó ember. A régi változatban Valéras megkapta a legkellemesebb és legszenzitívebb hangot a magyar szinkronpalettáról: Pathó Istvánt. Az új szinkronban a „beton kemény” hangú Vass Gáborra osztották a szerepet, ki tudja miért? Pathó István hangjában minden szónál hallani a szomorúságot, a sajnálatot és valami meleg jóindulatot. Vass Gábor is mindent megtesz, azonban ez egyszerűen nem az ő szerepe. Vass Gábor kiváló a hőstípusok, a szívtiprók, vagy tréfás rajzfilmfigurák (pl.: A kis hableányból Sebastian, a rák, vagy Scooby a Scooby Doo című meséből) megszólaltatásában. Edouard Valéras egyensúly politikája, azonban nem az ő világa. Pathó István tolmácsolásában egy olyan Valéras-t ismerünk meg, akiről elhihetjük, hogy kezdetben még a mindenben kételkedő Joss is megbízott benne. Joss felé irányuló bizalmát és barátságát jól mutatja a következő telefonbeszélgetés két változata, amelyek közül megint csak az első fordítás a szerencsésebb:

1. szinkron
( hangminta letöltés)

Edouard Valéras (Pathó István): - Hallo?

Joss Beaumont (Garas Dezső): - Edouard?

Edouard Valéras (Pathó István): - Joss!

Joss Beaumont (Garas Dezső): - Itt vagyok Jeanne-nál, de hamarosan meglépek, mert félek Rosen villámlátogatásától.

Edouard Valéras (Pathó István): - De miért épp Rosenétől?

Joss Beaumont (Garas Dezső): - Mintha te nem tudnád. Nem bánnám, ha idejönnél.

Edouard Valéras (Pathó István): - Mondd, miért telefonálsz? Jól tudod, hogy lehallgatnak bennünket.

Joss Beaumont (Garas Dezső): - Ma már a törvény tiltja a lehallgatást. A zajt, amit hallasz a dróton ülő madárkák keltik. Na jó, légy rendes és siess!

2. szinkron
( hangminta letöltés)

Edouard Valéras (Vass Gábor): - Hallo?

Joss Beaumont (Gáti Oszkár): - Edouard?

Edouard Valéras (Vass Gábor): - Joss!

Joss Beaumont (Gáti Oszkár): - Jeanne-nál vagyok, de mindjárt lelépek. Nem szeretnék összeakadni Rosennel.

Edouard Valéras (Vass Gábor): - Miért pont Rosennel?

Joss Beaumont (Gáti Oszkár): - Mintha te nem tudnád. Jó lenne, ha idejönnél.

Edouard Valéras (Vass Gábor): - Miért hívtál fel? Tudod jól, hogy lehallgatják.

Joss Beaumont (Gáti Oszkár): - Tegye mindenki a maga dolgát. Sajnos a madarak most épp a vezetéken csipognak. Na gyere ide gyorsan!

Amint a beszélgetésből kitűnik, Rosentől való féltésében Joss csak Valéras-ra bízná feleségét. Itt kell szót ejtenünk Rosenről. Olyan ő, mint a gaz Scaramouche a Comedia dell’arte világában. Megvet mindent és mindenkit. Számára a cél szentesíti az eszközt, igazi machiavellista. Ő javasolja, hogy Valéras bizalmi meghívásának álcázva állítsanak csapdád Beaumont-nak. Ha egyszer el kell kapni Beaumont-t mindegy, hogy hogyan teszik. Számára semmit nem jelent, hogy volt munkatársról van szó. Valéras szerint neki már „tényleg velejéig rohadt az agya”. Josst bármikor tétovázás nélkül megölné, a feleségét megerőszakoltatná egy leszbikus kínvallató-nővel, csakhogy megtudja tőle, hol van Joss. Rosen észrevehetően a régi olasz színházi világ Scaramouche-át idézi. Neki is minden ruhadarabja fekete (még a nyakkendője is), akárcsak Scaramouche-é. Rosennek természetesen a nyolcvanas éveknek megfelelően nem fekete kalapja van, hanem napszemüvege. Kizárólag fekete autóval jár. Félelmetesen játssza Rosen alakját Robert Hossein. Szerencsére az ő magyar hangja mindkét változatban zseniális! Az első szinkronban Lőte Attila, a másodikban Mihályi Győző brillírozik. Hangszínben Mihályi Győző közelebb áll hozzá, azonban a zseniális első magyar szövegnek köszönhetően Lőte Attilának jóval nagyobb a „játéktere”. Ebből következően Lőte Rosenje sokkal hatásosabban alázza meg a többi szereplőt. Erre az egyik legszemléletesebb példa, amikor Rosen Njala magánkurváját (Doris Frederiksent) együttműködésre kötelezi:

1. szinkron
( hangminta letöltés)

Doris Frederiksen (Bánsági Ildikó): Ki sem kéri a véleményem?

Rosen (Lőte Attila): A tiédet? Fütyülök rá. Ha engedetlen vagy, baleset fog érni. Nézd, itt van rögtön a lift, hogy mást ne mondjak. Elromlanak a fogaskerekek, és téged úgy kanalaznak össze a tűsarkaddal a szádban.

2. szinkron
( hangminta letöltés)

Doris Frederiksen (Szénási Kata): Ki se kéri a véleményem?

Rosen (Mihályi Győző): Köpök a véleményére. Ha nem hív fel baleset éri, legyen például egy liftbaleset. Eltörik a tengely, lezuhan, és a tűsarkával a szájában szedik ki.

Lőte hirtelen tegezésénél durvább lenézésre ritkán lát példát az ember. Leírva erősebbnek hat az a kifejezés, hogy „köpök a véleményére”, Lőte tegező megvetését hallva, azonban az ember behúzza fülét-farkát. Valamint a lifttel kapcsolatos fenyegetés is hatásosabb a régi szöveggel. Van még egy jelenet, ahol jól érződik, hogy az eredeti szöveggel mennyivel hatásosabb Rosen stílusa. A kérdéses résznél Rosen leszúrja a Beaumont-ék lakásának megfigyelésével megbízott Farges-t:

1. szinkron
( hangminta letöltés)

Rosen (Lőte Attila): Bravó, Farges. Gratulálok. Idejött, aztán elment. Mindezt az orra előtt. Persze tulajdonképpen megértem magát. Vár egy magányos, hajszolt tisztre, és ehelyett jön egy sereg csavargó ittasan, lármázva. Világos, hogy nem lehet összefüggés. Biztosan magának van igaza Farges, Farges segédnyomozó úr.

2. szinkron
( hangminta letöltés)

Rosen (Mihályi Győző): Bravó, Farges. Gratulálok. Belopózott és kislisszolt az orra előtt. Egyébként meg tudom érteni magát. Egy magányos, elgyötört férfit várt, nem egy részegen randalírozó csöves bandát. Persze, hogy nem ismerte fel. Nem hibáztatom, Farges felügyelő, vagyis Farges felügyelő helyettes.

Rosen ezek után elküldi Farges-t, majd Joss feleségéhez fordul, és az új szinkron szerint megjegyzi, hogy „fura az a vekker a kukán”. Szó mi szó, valóban ez hangzik el a francia változatban is. Magyarul viszont ennek nem sok értelme van. Szalai Anna azonban figyelembe véve a kifejezés mögöttes tartalmát illetve a megelőző eseményeket, a következőképpen fordította a mondatot: „Nagy vicc volt a vekker a kukában”. Ez a mondat már Robert Hossein félmosolyával kísérve hátborzongató. Mihályi Győző hangja jobban passzol Hossein arcvonásaihoz, vele hamarabb elhihetjük, hogy ő maga beszél magyarul. Az új magyar szöveg sajnos azonban az ő játékának is gátat szab.

Ezek után vegyük sorra a filmben megjelenő további Comedia dell’arte figurákat. Jeanne, Joss felesége maga a megtestesült Pierrette. Ő a szomorú Pierrot (azaz Edouard Valéras) szomorú párja. Mindketten lelkiismeretesek, és mindketten nagyon szeretik Joss-t. A régi szinkronban Földessy Margit sokkal odaadóbban szinkronizálja ebben a szerepben Elisabeth Margonit, mint az új szinkronban Juhász Judit. Jeanne két éven keresztül rettegett, hogy vajon viszontlátja-e még férjét, és most hogy visszatért, nem tudja feldolgozni érzelmeit. Félti Josst, de szomorú kissé a két évvel korábbi Alice Ancelinnel (Columbina) való afférja miatt. Ugyanakkor haragszik is, amiért Joss bosszút esküdt múltja ellen. Ennek az érzelmi kavalkádnak minden rezdülését halljuk Földessy Margit játékában. Juhász Judit interpretációjában ezt csak nyomokban fedezhetjük fel. Mikor Joss beszökik hozzá éjszaka az egyik csavargó ruhájában, kedvesen megjegyzi, hogy nem kívánja bolhákkal is tetézni az eddigi bajokat. Garas Dezső a francia eredetinek megfelelően azt mondja: „Két perc gyöngédség, tíz óra VAKARÓZÁS”. Gáti Oszkár szövege a következő: „Egy perc ölelésért, tíz óra VÁRAKOZÁS”. Itt három eshetőség van. 1.) Molnár Anna a francia „gratter”(=vakarózás) szót várakozásnak fordította, tekintve, hogy szoktuk magyar nyelven is mondani, hogy valaki vakarózik, ha épp nem tesz semmit, és egyszerűen csak vár. Ez a megoldás azonban meglehetősen suta, mivel Belmondo Elisabeth Margoni hátán látványosan illusztrálja mondandóját (ti. a vakarózást), így célszerűbb lett volna a kézenfekvő szó szerinti fordítás. 2.) Megeshet, hogy Molnár Anna egyszerűen elírta a „vakarózás” szót, s így lett belőle „várakozás”. E két esetben a dramaturg a felelős a kedvezőtlen szóhasználatért. 3.) Előfordulhat, hogy szinkronizálás közben maga Gáti olvasta félre a szöveget. Ez esetben a néző a manapság nélkülözött rendezőasszisztens problematikáját „szenvedi el”. Mindenesetre ennél a jelenetnél Joss tréfás megjegyzésére felesége a régi szinkron szerint azt mondja édesen, hogy „idétlen”. Földessy Margit tolmácsolásában ebből az egyetlen szóból is kihallik mennyire odaadó, önzetlen Jeanne pierrette-i alakja. Ezzel szemben az új szinkronban Juhász Juditnak azt kell mondania, hogy „idióta”, ami számomra kissé durvának tűnik tekintve, hogy két évig nem látta férjét. Így ebben a változatban gyakorlatilag az első szavával lerombolják Jeanne karakterét.

A csodálatos Alice

Térjünk át Alice Ancelin szerepére. Ő Joss szeretője és munkatársa a titkosszolgálatnál, ő Columbina, Harlequin igazi párja. Mikor Joss összehasonlítja feleségét és Alice-t, így fogalmaz: „a tökéletes Jeanne, és a csodálatos Alice”. Találó megállapítás. Valóban, mintha Alice Ancelin egy Lewis Carroll meséből lépett volna elő. Ő az első, akivel Joss tudatja, hogy hazatért (virágot küld neki), és ő az, akihez legutoljára menekül. Joss számára ő az alfa és az omega, a Nő. Cyrielle Claire francia bája Káldi Nóra biztonságot nyújtó, búgóan erotikus hangjával maga a tökély! Garas és Pathó István mellett Káldi Nóra alakítása a legkiemelkedőbb. Alice a magyar változatban is igazi francia úri hölgy. Ez a hatás teljesen hiányzik Zakariás Éva új megszólaltatásából. Zakariás Éva elégségesen teljesíti a feladatot, de semmi többet nem tesz. Semmi francia elegancia, semmi búgó erotika. Káldi Nóra után kicsit üresnek tűnik.

Fontos még említést tenni a Comedia dell’arte Figarójáról. Ő Harlequin barátja, aki kissé együgyű és ennél fogva folyton tréfa tárgya is. A Profiban ezt a „hálátlan” szerepet a Bernard Pierre Donnadieu előadásában Farges tölti be. A filmben ő nem barátja Jossnak, csupán egykori kollégája. Ő az a szerencsétlen, akit Joss átvág a csavargós trükkel ő az, akit szétver, amiért felpofozza a feleségét, végül ő végzi ki véletlenül Njala elnököt, akit valójában védelmeznie kellene. Farges alacsony, és folyton duzzog. Vagy szidják, vagy nevetnek rajta. E tökéletlen bohóc szerepére mindkét szinkronban megtalálták a megfelelő színészt. Az első változatban Tahi-Tóth László, és a másodikban Sótonyi Gábor is ráérez a szerepre, bár természetesen Sótonyi egy-egy hangsúlyánál is érződik a sietősebb munkatempó. Tahi-Tóth László szinkronszerepei közül nekem ez az egyik kedvencem, de Sótonyi esetében sem lehet panaszra oka a nézőnek.

Az utolsó igazán Comedia dell’arte karakter a műben a Kapitány, azaz Martin ezredes. Ő a titkosszolgálat vezetője. Ez az egyetlen szerep, ahol az új szinkron akár helyettesíthetné is a régit. Martin ezredes esetében mind a szereposztás, mind a színészek játéka, mind a magyar szöveg egyenrangú a két változatban. Szilágyi Tibor (az eredetiben) és Csuja Imre (az újban) még hangszínben is közel áll egymáshoz. Csuja játéka egy picit talán esetlenebb (ehhez a szerephez ez kell), de összességében félelmetesen hasonló a két magyar színész szerepértelmezése.

Ugyanez a helyzet a miniszter esetében, akit Jean Desailly játszik. Az eredeti változatban Szatmári István szólaltatja meg ezt a háttérben meghúzódó szürke eminenciást, míg a másodikban Pathó István. Mindkét interpretáció tökéletes, noha a régi szinkront jól ismerő nézőnek érdekes és egyben kellemes érzéki csalódást jelenthet, hogy a miniszter a második változatban Edouard Valéras hangján szólal meg. Pathó azonban erre a szerepre is kiváló. Szatmári is remek a komoly, és csendes miniszter szerepében. Egyik jobb, mint a másik! Élvezet összehasonlítani a kettőt.

A harmadik egyenlően jól megoldott szerep Picard kiképzőtisztté, aki annak idején Josselin Beaumont mestere volt. Meglehetősen atyai érzelmek fűzik őt Josshoz. Azt mondja, mindig olyan fiút szeretett volna, mint Beaumont. Kemény fickó, de már tolószékbe kényszeríttette az élet. Láng Józsefet és Barbinek Pétert is élvezet hallgatni ebben a szerepben. Láng tolmácsolásában az atyai érzelmek dominálnak, míg Barbinek a figura szigorát hangsúlyozza. Mindkét értelmezés és szereposztás kiváló.

Hasonlóan élvezetes, hogy Njala elnök magyar hangja is egyformán eltalált a két változatban. Az elsőben Csurka László, a másodikban Melis Gábor. Csurka pimaszabban „hozza” az afrikai diktátort, Melis viszont tekintélyparancsolóbb, de lehetetlen eldönteni, hogy melyikük a jobb. Ugyanígy Doris Frederiksen szerepére is kitűnő választás a régiben Bánsági Ildikó, és az újban Szénási Kata. Noha Bánsági Ildikó személyes kedvencem, tagadhatatlan, hogy Szénási Kata is roppant előkelő ennek a kifogástalanul francia luxuskurvának a szerepében. Olybá tűnik tehát, hogy az új magyar változat a kisebb szerepek esetében kompetens a régivel.

Érdekes módon az egészen „apró” epizódszerepeknél tátong még hatalmas szakadék a két szinkron között. Wessely Ferenc csapata tudatában volt, hogy a Comedia dell’artéban itt-ott felbukkanó kisebb komikus figuráknak fontos szerepük lehet. A fennkölt komolyságból ezek a kis bohócok rángatják vissza a nézőt a valóságba, ők érik el, hogy nevessünk is, mikor sírni kéne. Ilyen karakter Salvatore Volfoni a fagylalt- és üdítőgyártó, akin keresztül Joss kapcsolatba lép Doris Frederiksennel. Ő amolyan igazi esetlen bohóc a régi olasz színház világából, még a filmbeli neve is olasz. Összesen három mondata ha van, de az eredeti szinkronban mégis Márton András (!) kapta ezt a szerepet. Az új változatban nem ismertem fel Volfoni hangját. Vele folytatja Joss ezt a méltán híres "diskurzust", mielőtt leütné:

1. szinkron
( hangminta letöltés)

(Volfoni ajtót nyit)

Josselin Beaumont (Garas Dezső): Volfoni úr? Szénsavas üdítő és fagyi?

Salvatore Volfoni (Márton András): Igen.

Josselin Beaumont (Garas Dezső): Joss Beaumont, kémkedés és bunyó.

(Joss leüti)

2. szinkron
( hangminta letöltés)

(Volfoni ajtót nyit)

Josselin Beaumont (Gáti Oszkár): Signor Volfoni? Fagylalt és üdítő?

Salvatore Volfoni (?): Igen.

Josselin Beaumont (Gáti Oszkár): Joss Beaumont, kémkedés és bunyó.

(Joss leüti)

Az új szinkronban találóbb, hogy Gáti a „Signor Volfoni” megszólítást használja, ezzel is demonstrálva Joss eleganciáját (ti. ő az anyanyelvén szólítja meg még azt is, akit le kíván utána ütni). A régi szinkronban viszont aranyosabb, ahogy Garas mondja, hogy „fagyi”. Ettől olyan kedvesnek, lekezelőnek érezzük Joss stílusát, mintha Volfoni egy kisgyerek volna. A lényeg, hogy ennél a résznél a poén mindkét szinkronban jól jön ki. A probléma akkor tűnik fel, amikor Volfoni felébred és elmondja azt a kb. három összefüggő mondatát. Ez a három mondat túl kevés ahhoz, hogy megismerjük Volfonit, ezért a hangja kell, hogy komikus legyen. Márton András mesteri a szerepben. Kellően nevetséges, ahogyan ezt az ütéstől bódult fickót játssza. Volfoni új magyar hangja nem elég vicces, ráadásul egy-egy gesztusra rossz szöveget mondd. Valószínűleg ez a körülmény is a rendezőasszisztens hiányát mutatja:

1. szinkron
( hangminta letöltés)

(Volfoni bódultan felébred és kiutasítja Josst)

Salvatore Volfoni (Márton András): Nem mondok semmit, nem lármázom fel a szállodát, nem teszek fel kérdéseket, de ki innen! –( itt Volfoni ingerülten az ajtóra mutat, majd Doris Frederiksenre néz és folytatja) – Ön mit keres itt?

2. szinkron
( hangminta letöltés)

(Volfoni bódultan felébred és kiutasítja Josst)

Salvatore Volfoni (?): Nem jelentem fel, nem lármázom fel a hotelt, nem verem meg, –( itt Volfoni ingerülten az ajtóra mutat, majd Doris Frederiksenre néz és folytatja) – de azonnal kifelé!

Az írott változatból is kiviláglik, hogy Volfoni új magyar hangja elementáris hibákat halmoz. Egy mondatvégi agresszív gesztusnál egyszerűen csak félbehagyja mondatát, majd akkor fejezi be, mikor a szinkronizálandó személy már egészen máshoz (és másról) beszél. Egy egész mondatot, pedig úgy, ahogy van, kihagy. Ilyenkor joggal kérdezhetnénk, hogy hol a rendezőasszisztens?! Ezek után Joss megnyugtatja Volfonit, hogy már távozik is. Joss a Comedia dell’arte figuráira való közvetlen utalással fejezi ki, hogy Dorist és Volfonit magukra hagyja. Ezt az utalást azonban a butított új magyar szöveg teljességgel nélkülözi:

Eredeti
( hangminta letöltés)

Josselin Beaumont (Jean-Paul Belmondo): Pierrot a rejoint Columbine, et Harlequin est disparu sur le point des pieds.

1. szinkron
( hangminta letöltés)

Josselin Beaumont (Garas Dezső): Pierrot Columbina nyakába omolhat, Harlequin pedig szépen ellépked a spiccén.

2. szinkron
( hangminta letöltés)

Josselin Beaumont (Gáti Oszkár): A bohóc számnak ezzel vége, a bohóc kisettenkedik a színről.

Élvezet hallgatni az eredeti verzióban, milyen ízes franciasággal ejti Garas ezeket a neveket. Harlequint természetesen néma „h”-val felidézve ezzel, hogy magyarul is szokás a Comedia dell’arte kifejezés helyett az „arlekinád” elnevezést használni.

A másik fontos és minden értelemben kicsi epizódszereplő a film tetőpontjánál jelenik meg. Egy virágfutárról van szó, aki megszakítja a Rosen és Joss közti pisztolypárbaj előtti feszültséget. Zseniális a jelenet. Egymást nézi a két főellenség, szól Morricone döbbenetes zenéje, és egyszer csak ebbe az „ősfeszültségbe” belép egy bohóc. Alacsony, göndör, kopaszodó virágfutár, „kétszer akkora” virággal, mint önmaga. Megkérdezi, hogy nem tudják-e hol lakik valami doktor, akinek a virágot viszi. Ezek után észre veszi magát, és szabadkozva bocsánatot kér. Itt jelenik meg a „pannóniás” magyar szinkronizálás csodája. Wessely csapata tökéletes helyzetfelismeréssel észleli, hogy ez a három félmondatból álló szerep roppant fontos. Ez az elsőre jelentéktelennek tűnő figura tartja egyensúlyban a tragikomédiát. Ha az ő tréfája jól sül el itt a mű tetőpontján, akkor jóval hatásosabb lesz a film. Wesselyék ezt felismerik és kihívják erre a tizenöt másodperces szerepre Harkányi Endrét!! Igen, Harkányi Endrét. Azt a Harkányit, aki ekkor már mindenki Keresztes Pókja és Mézga Gézája, és aki ekkorra az egyik legmenőbb szinkronhang. Döbbenetes őt meghallani ebben a szerepben. Tökéletes ritmusérzékkel mondja ezt a pár félmondatot, a néző pedig megsemmisülve ül a készülék előtt, és nem hiszi el, hogy ilyen létezik. Az új magyar változat és az eredeti francia hang ehhez képest említésre sem méltó. A második magyar szinkron alapvető hibája tehát, hogy nem érzékelteti ezeknek a kis szerepeknek fontosságát, és a Comedia dell’arte hangulatát.

Sajnos az új szinkron esetében fültanúi lehetünk továbbá, hogy elvész a nyolcvanas évek „íze”. Például mikor Doris Frederiksen megkérdezi Rosentől, hogy mi lesz, ha nem fogad szót, azaz, ha nem köp Beaumont-ról, akkor azt a régi szinkronban még így teszi: „És, ha nem GAZSULÁLOK?”. Az új szinkronban egyszerűen azt kérdezi: ”És ha nem telefonálok?” Aztán, mikor Joss, a csavargó ruhájában beszökik felesége lakására, elkezdi magyarázni, hogy akitől kapta a kabátját évek óta nem fürödhetett. Ezt '83-ban így mondja Garas: "A fickó, aki RÁMTESTÁLTA a kabátját, hónapok óta nem látott szappant." Az ilyen szavak, mint itt a „gazsulálok” és a „testálni”, adják egy szinkron korhű zamatát. Az új szinkronban a szolgálat munkatársait folyton „zsaru”-nak nevezik, a régiben a „zsaru” mellett jelen van még a „hekus” és a „zsernyák” kifejezés is. (Szokták is idézni Joss „zsernyákos kuszkusz” dumáját.) Ezzel közelebb érezheti magát a néző a 80-as évek világához.

Svájci kifli vs. croissant

Érdekes továbbá, hogy azóta (1983) új szavak is kerültek nyelvünkbe. Van egy mondat a filmben, ami így hangzik: „Le croissant c’est pour mon ami” (), azaz a croissant a barátomé (). Ez így el is hangzik az új változatban. Igen ám, csakhogy 20 éve a magyar még nem tudta, hogy mi az a croissant. Ezért Garas még a következőt mondta: „A svájci kifli a barátomé” (). Vicces, hogy ma már azt nem igazán tudjuk, hogy mi az a svájci kifli. Én már több pékségben utánajártam a dolognak, azonban sehol sem tudták megmondani. (Ha valaki tudja, kérem, küldje el válaszát a zoreba86@hotmail.com e-mail címre) Sokkal izgalmasabbnak tartom továbbá, hogy a régi szinkronban Njala elnököt „négus”-nak nevezik és nem „néger”-nek, mint az új változatban. A négus szóban van valami kellemes archaizálás, és a történelmi hitelesség érzetét kelti nyilván Hailé Szelasszié miatt. Nekem ezek az apróságok is hiányoznak a második magyar változatból. Azonban az új szinkronban is van olyan apróság, ami a régiből hiányzik, nevezetesen Bozai József hangja. Egyrészt kellemes hallgatni Morricone zenéjével, másrészt funkcionális előnyök is származnak munkájából. Az eredeti szinkron esetében úgy döntöttek, hogy hagyják magában érvényesülni Ennio Morricone zenéjét, ezért feliratozták a magyar hangokat. Csakhogy rosszul, több szerep is fel van cserélve. Valamint, amikor Joss üzenetet hagy Rosennek a tükrön („Rosen, je serai tojours derriere toi” – „Rosen, mindig a sarkadban leszek”) az eredeti szinkronban ezt a mondatot nem is feliratozzák, és senki sem olvassa fel magyarul, így megszakad a logikai lánc, és nem érti a néző, mikor Joss később erre az üzenetre visszautal. A második szinkronban viszont már Bozai felolvassa ezt a mondatot a lehető legkomolyabb hangján.

Összefoglalva tehát a film első szinkronja mérföldekkel jobb a másodiknál. Ez azonban nem kizárólag az új szinkron készítőinek a hibája. A szembetűnő különbség fő oka, hogy a „pannóniás” változat egy kiemelkedő és nagyon szerencsés szereposztással készült minőségi alkotás. A második szinkronról sem lehet azt mondani, hogy rossz. Önmagában és főleg a mai körülmények között nyilván megállná a helyét. Mindössze annyiról van szó, hogy nem célszerű egy nyolcvanas évek eleji francia műremeket, a jelenlegi magyar szinkronizálás sebességével magyarítani. Ilyen tempó mellett lehetetlen figyelni az apró utalásokra, és a mű alapvető atmoszférájára. Ilyen film szinkronizálásán szívvel-lélekkel kell dolgozni, ezt sajnos azonban a mai taposómalom nem teszi lehetővé. Véleményem szerint „A profi” esetében is indokolt lenne egy igényesebb DVD kiadás, amin megjelenhetne mindkét szinkron úgy, mint a Kutyaszorítóban esetében. A két változat összehasonlítása, azt hiszem, az átlag nézőt is érdekelné. Szomorú, hogy a magyar szinkronizálás egyik legkiválóbb alkotása elérhetetlen a szélesebb közönség számára. A hiány mielőbbi orvoslásának reményében szeretném megköszönni az eredeti szinkron minden munkatársának, hogy ilyen csodával ajándékoztak meg minket, illetve a figyelmet minden kedves olvasónknak, aki idáig eljutott.