Ma már hihetetlen, hogy Quentin Tarantino első igazi nagyjátékfilmje alig kavarta fel a '92-es év Hollywoodjának állóvizét. Persze nem is akadt sok moziüzemeltető, aki példás ügybuzgalommal vetítette volna filmszínházában. Elképzelhetetlen, hogy mindössze néhány száz mozi játszotta azt a filmet, amit ma már szinte szégyen nem ismerni, és nem szeretni, és ami betonbiztos hivatkozási alappá nőtte ki magát. Ugyanakkor az is érdekes apróság, hogy aki szereti Tarantino-t, az nagy valószínűséggel nem is ezzel az alkotásával találkozott először, hanem a Ponyvaregénnyel, ami már osztatlan sikert hozott a rendezőnek: a legújabb kori mozimitológia egyik legkiemelkedőbb egyéniségének kiáltották ki, bár máig meglehetősen népes véresszájú ellentáborral rendelkezik a mi jó öreg Quentin-ünk. Ha szétnézünk, akkor annyi negatív végkicsengésű recenziót találunk akár az interneten is, mint a pelyva; de a legmeghatározóbb, a korszakos jelentőségű moziknak néha az ellentmondásosság is velejárójuk - még akkor is, ha a sokak által el nem ismert "kultuszfilm" kategóriába tartoznak. Márpedig Tarantino klasszikusa méltán érdemli meg ezt a megtisztelő címet. A Kutyaszorítóban szó szerint "vérbő" krimi-paródia, amelyet egy zöldfülű függetlenfilmes minimálköltségvetésből, pusztán óriási filmszeretetétől vezérelve, és ragyogó stílusérzékkel dirigált le.

A konfettiöltönyös urak csavarogni indulnak - aláfestő zeneként pedig szól K-Billy hetvenes hétvégéje, és Bozai szőrszálborzoló hangja. A második szinkronban Korbuly Péter néma marad.

A film számtalan technikai és karakterológiai megoldása segített a modern amerikai krimi zsáner forradalmasításában. Azonban kezdjük talán a legszembeszökőbb ellentmondással: a történettel, aminek megalkotását, első ránézésre, nem övezhette koncepciózus műgond. Hat, egymást nem ismerő, és színeken szólító keményfiút megbíznak egy értékes gyémántszállítmány elrablásával. Az akció azonban vérfürdőbe torkollik, mivel a helyszínt meglepetésszerű gyorsasággal árasztják el a rendőrök. A rablók egy városszéli raktárhelyiségben gyűlnek össze, hogy eldöntsék, ki a spicli, aki elárulta a társaságot a hatóságoknak. Ezzel belső harc veszi kezdetét, és a tapasztalt "veteránok" elfelejtenek "szőrös tökű profiként" viselkedni. Számtalan ismert filmben találkozhattunk már hasonló alapszituációval. Elsőre Ringo Lam 1987-es, Lángoló város (City on Fire) című filmje ugorhat be, de a "szálak" akár az 1950-es Aszfaltdzsungelig is visszavezethetők. (Utóbbit a remek John Huston jegyzi.) Azonban akár a film jellegzetességévé váló konfettiöltönyökkel kapcsolatban is nyomozhatunk; John Woo Szebb holnapját, és a Blues Brothers-t említve meg, mint inspiráló alkotásokat. Tarantino fő alkotói attitűdje tehát a "lopás", vagy "átemelés", amit a filmszakma egy része képtelen elfogadni. Igaz, a rendező legtöbbször már ezerszer látott helyzeteket dolgoz fel, de az eredetiség hiátusát páratlan stílusérzéke, ragyogó karakterkezelése bőven pótolja. Olyan szófordulatokat ad szereplői szájába, amit Hollywood krémje irigykedve fogad. Dialógusírói alapelve az életszerűség. Figurái legtöbbször profán témákról folytatnak mulattató, pofátlan, olykor-olykor a politikai inkorrektségbe áthajló poénokkal feldúsított eszmecserét.
Másrészről a film időszerkezete is újító jellegű. A lineáris elbeszélésmódot flashback-jelenetek szakítják meg. Tehát a fő esemény, a rablás már lefutott (amit egyébként nem is láthatunk, mert a stáblista megy alatta :), és a film narratív váza már csak a sovány cselekményességű következményeket tárja fel. De egy-egy szereplő közben visszautal a rablás előzményeire, illetve a menekülésre, vagy a nagyfőnökkel, Joe Cabot-tal való találkozására. Tarantino tehát amellett, hogy gátlástalan lopkodásokból építi fel a film szüzséjét, a hagyományos periodizációra is fittyet hány. Harmadrészt filmjének brutális képköltészete is egyedülálló, s egyértelműen a fekete humor kiszolgálója. Végül pedig kiemelhetjük a Kutyaszorítóban gondosan összeválogatott zeneanyagát, melynek meghatározója természetesen K-Billy '70-es hétvégéje. A soundtrack-ből két számot mindenképp figyelmetekbe ajánlok: a 'Little Green Bag' és a 'Stuck In The Middle With You' című gyöngyszemeket.

Nicsak, ki lapul a csomagtartóban. Na de hogy néztek ki a rablók, ez itt a kérdés.

Mindezeket összefoglalva - némi ironikus felhanggal - megállapíthatjuk, hogy Tarantino-t sikk lett utánozni. De ahogy ő utánoz, az utánozhatatlan.
Már utaltam rá, hogy a Kutyaszorítóban csak a Ponyvaregény bemutatása után lett igazi sikerfilm - mind idehaza, mind a tengerentúlon. Ennek ellenére itthon is bemutatták - igaz, a magyar mozikba csak 2005-ben törhettek be gengsztereink. Ennek megfelelően filmünk két magyar szinkront is kapott. Az egyik a kilencvenes évek első felében készült, a másik pedig két évvel ezelőtt, nyilvánvalóan a moziforgalmazó Budapest Film megbízásából. (Óriási szerencse, hogy a film DVD-kiadásán mindkét verzió elérhető, használjuk ki ezt a lehetőséget, és ha még nem tettük meg, ruházzunk be a kiadványra!)
Mindezek után vegyük szemügyre a két magyar változat gyártósorát. Az eredetit a Mafilm Audio Kft. készítette. A magyar szöveget Görgényi Tamás írta, a hangmérnök Fék György volt, gyártásvezetőként Szentiváni Csilla, szinkronrendezőként pedig Dezsőffy Rajz Katalin működött közre. Több, mint impozáns névsor. A Mafilm Audio a kilencvenes évek első felében egyébként is szinte nagyhatalmi pozíciónak örvendhetett (ma is az egyik legnagyobb stúdió), mert tbk. a Masterfilm Kft, és a későbbi konkurensek ekkor még nem alakultak meg. A négy személy közül kettőnek a neve biztos, hogy ismerősen cseng azoknak, akik szoktak szinkronizált filmet nézni. Dezsőffy Rajz Katalin és Fék György ugyanis kifejezetten virtuóz szaktudással bírnak szakmájukban, és a saját munkakörükben mindketten jelentős munkákat tudhatnak maguk mögött. A szövegírói posztot elfoglaló Görgényinek is jutottak már szép feladatok, de szerintem ez az eddigi legzseniálisabb munkája (lsd. később). Szentiváni Csilla gyártásvezetőként szintén szerzett már érdemeket.
A második szinkron az Active Kommunikációs Kft. műtermeiben készült. Ők azok, akik számos sikerfilmnek elkészítették már a második változatát, például a Tiszta románc és a 12 majom című művekét, hogy csak a legismertebbeket említsem. Az imént felsorolt két filmhez azonban nagyrészt (legalábbis a fontosabb szerepekben) az eredeti szinkronhangokat hívták ki. A Kutyaszorítóban esetében azonban teljesen felülírták a klasszikus szereposztást. Úgy is mondhatjuk, "aktualizálták" a hangokat. A magyar szöveget Kiss Barnabás készítette, a hangmérnök Beke Tamás, a vágó Wünsch Attila, a gyártásvezető Molnár Melinda volt, a szinkronrendezői posztot pedig Földi Tamás foglalta el. Szintén ígéretes listával van dolgunk, akiket 5-10 év múlva bizonyára ugyanúgy klasszikusként emlegetünk majd, mint Dezsőffyéket.
Ezek után tekintsük át a legizgalmasabb aspektust, a szereposztásokat. A két interpretáció közötti lényegi különbség: az első változatban a szinkronhangok kiválasztását teljes mértékben a karakter egyénisége szabta meg. A másodikban viszont már az időközben kialakuló "abszolút szinkronszerepek" voltak a döntésfolyamat irányadói. Ez utóbbi módozat tehát az eredeti színészhez kapcsolja annak állandó magyarhangját, figyelmen kívül hagyva a figura hiteles megformálásának esetleges speciális igényeit - és ez, mindent összevetve, veszélyes "vállalkozásnak" bizonyult az Active részéről.

Harvey Keitel

Igazi főszereplőnek tekinthető a filmben Mr. Fehér, akit Harvey Keitel játszik. Magyar hangjául Dezsőffy Barbinek Pétert választotta, Földi Tamás pedig Szersén Gyulát, aki Keitel "standard"-je ként él a köztudatban. Barbinek átlagon felüli alakításának döbbenetes a jellemláttató ereje. A figura leglényegesebb attribútumait kiemelő hangja óriási kincse a klasszikus szinkronnak. Interpretációjában Mr. Fehér (avagy Larry Dimick) ténylegesen az, ami: veterán, ugyanakkor fiatalos bankrabló, aki, bár hülyül a többiekkel a kellő időpontban, de életelvét - a "szőrös tökű profiként" viselkedést - véresen komolyan veszi. Utóbbi tulajdonsága, a "betyár-kötelességtudat" avatja a történet legszimpatikusabb alakjává: ő az, aki a sebesült Mr. Narancsot végig ápolgatja, és (túlzott jóhiszeműségének köszönhetően) védelmezi a végjátékban is. Barbinek Péter tehát egy egyszerű, de határozottan közönségbarát figura kellemes természetrajzát vázolja fel. A színész hangja itt még feltűnően lágy, keményebb rétegek nélküli. Ezért hát remekül dolgozza fel ennek az alacsony sorból származó mintabetyárnak a jellegzetes karakterét. Kár, hogy Földi Tamásék épp ezt a szempontot, a karakter jellegére való megfelelést nem vették számításba. Szersén Gyula ugyanis távol áll a figura korától és társadalmi világától egyaránt. Manírjai nem tudják visszaadni a szikár és tolvajtársadalomba tartozó férfi alakjának lényegét. Szersén "súlyos" hangja ugyanis túldörgi Mr. Fehér modorát, ráadásul a színész "úriemberes" színét kapta elő, ami nem kompetens a feladat kívánalmaival. Keitel nem azokat a rugalmatlan fickókat játssza, akiket Szersén eredményesen fordított magyarra. Nem az U-571, vagy a CopLand miliője ez, hanem Tarantino fesztelen univerzuma, ahol minden egyes figura végtelenül laza. Szersén valamiért nem tudta átvenni ezt a jellemző életérzést (azt mondják, Tarantino a globalizmus érzésvilágának mesteri kikarikírozója, és ebben lehet valami), ezért számomra ez a munkája összességében hiteltelen. Kár, hogy nem tudott olyan könnyelmű stílusban rávilágítani a figurára, mint ahogy tette ezt a remek Cápa szinkronjában Robert Shaw emlékezetes karakterével, ami már önmagában is telitalálat.

Csuja Imre

A banda redundáns nyápica, Mr. Pink - a második verzió fordításában Mr. Rózsaszín - igazi karakterbravúr. Távol áll tőle Fehér embersége, ugyanakkor Drapp elmebetegsége is. Izgő-mozgó dumagép, aki mindig igyekszik békebíróként és rideg logikával érvelő "agyként" kitűnni. Néha már meg is szeretjük realizmusa és következetessége miatt, az utolsó jelenetben azonban úgy orrba vág bennünket patkánysága, hogy lefordulunk a székről. Kétszínű (és tulajdonképpen gyáva) jellem tehát, de elhivatott. Még Fehérnél is szőrösebb tökű, sosem ragadja el az indulat, haszonelvű és könnyen asszimiláló típus. Ezt a karaktert nagyfokú pontossággal fejezi ki a régi szinkronban Csuja Imre, az újban pedig Kaszás Attila hangja. Értelmetlen kukacoskodás volna "versenyeztetni" a két színvonalas teljesítményt, mindkettő hibátlanul formálja remekbe Steve Buscemi jellemző figuráját. Esszenciális különbség, hogy Csuja fiatalos orgánumában folyton különös zaklatottság bujkál, míg Kaszás Attila megoldásával kicsit oldottabbá válik a figura. (Ez köszönhető annak is, hogy a második változatban sokkal több a káromkodás, de erről később.) Ez azonban nem számít lényegi differenciának: a szereplő elsődleges tulajdonsága úgyis az ékesszólása, amit mindkét színész a leglezserebb hangtónusán közvetít. Élvezetes apróság, hogy mindketten igyekeznek élethűen hozni Pink beszédmodorát, Csuja Imrének talán több elszotyogtatott szóvége akad ("akko' mi van?"), és még hasonló szövegi fogások, amik félelmetesen tükrözik Pink társadalmi rétegének köznapi szóhasználatát.

Hankó Attila

Michael Madsen alakítja a keret legbizarrabb "játékosát": Mr. Drapp - az új változatban Mr. Szőke - pszichopata karakterét. Ő az, aki a gyanútlan nézőnek a legváratlanabb meglepetéseket okozza a fordulatos dramaturgia során: pimaszkodik, zsarut rabol, fület metél, ugyanakkor kiderül róla, hogy főnökeihez mindig lojális gengszter. Izgalmas figurájának az eredeti szereposztásban Hankó Attila, a másodikban pedig Dörner György kölcsönözte magyar hangját. Ezúttal is érezhetően megfontoltabb Dezsőffy Rajz Katalin választása. Hiszen Hankó Attila hangjában félelmetesen benne vannak a végletek. A gyilkosok elrettentő ösztönvilága ugyanúgy, mint a patyolattiszta ártatlanok melegsége (Halálsoron - a második szinkron rendezőjének, Földi Tamásnak kiváló irányítása alatt!). Ezért ez a döntés egyedülálló találmánya a Dezsőffy-féle rendezésnek, és a magyar szinkron történetének egyaránt. A kávézós felütésben még semmi különöset nem érzékelünk Hankó Attila jelenlétében, talán furcsálljuk is. A film közepén viszont, mikor újra megjelenik, fokozatosan bomlik ki előttünk a tébolyult rabló májhizlalóan izgalmas karaktertanulmánya. És egyszer csak észrevesszük, hogy Hankó mindenki másnál alkalmasabb a szadista őrült figurának megszólaltatására. Hangja a híres rendőrkínzási jelenetben előbb titokzatos, majd brutális, végül őrületbe kergetős-hahotázós. Végigjátssza a füllevágásban tobzódó félkegyelmű kiszámíthatatlan érzelemtartományait.

Dörner György

Sajnos a nagyszerű Dörner György ilyen mélységig alkati különbözősége miatt nem is tudja átlátni a figurát. Ehelyett inkább szokásos dörmögésével macsósítja el, ami nem igazán fedi a helyes szerepértelmezést. Elvégre Madsen ezúttal nem szépfiút, hanem kőkemény vadállatot játszik, aki alapvetően nem vonzó, hanem állatias arcát mutatja meg. Földi Tamásék szinkronstábja nyilvánvalóan hátrányból indult, hiszen Hankó Attilát már nem kérhették fel a szerepre, de talán egy olyan magyar hanggal kellett volna próbálkozniuk, akinek intonációja megborzongatja a nézők idegszálait, és elsősorban egy közveszélyes őrült impresszióját kelti bennük, nem pedig egy passzióból gyilkolászó nagymenőét.
Narancs szerepét Tim Roth játssza, akinek szinkronhangját a Mafilm Epres Attilára, az Active Mácsai Pálra bízta. Mint tudjuk, Roth "abszolút hangja" Mácsai, így evidens volt őt felkérni, de Epres Attila ugyanolyan realisztikusan nyöszörög, és nem kevésbé nagyfokú odaadással merül el a beépített rendőr szerepében.
Mr. Barna (maga Quentin Tarantino személyesíti meg) hangját kitűnően adja Mikula Sándor a klasszikus szinkronban. Instrukció lehetett, hogy térjen el Tarantino eredeti, meglehetősen unalmas hangszínétől, legyen energikusabb a játéka, tegye lököttebbé, hiperaktívvá a Madonna-szakértő bankrablót. Mikula tökéletesen teljesíti is ezt a követelményt: szerepbonyolításában a figura sajtkukacszerűségére, már-már ripacsos affektálására esik a hangsúly. Félelmetesen jó teljesítmény ez is, hasonlóan invenciózus megoldás, mint a Madsen-Hankó társítás. Leszögezhetjük, hogy Mikula közreműködése "feljavította" Tarantino játékát a magyar változatban. Sajnos - a második változatban - Stohl András munkájáról ugyanez nem mondható el. Ez talán nem is az egyébként jeles szinkronhang, hanem inkább a Tarantino eredeti hangfekvéséhez való szolgai alkalmazkodás hibája. Stohl ugyanis szintén unalmas fahangot kap elő, akárcsak Tarantino. Miközben Mikula intonációjában érezzük az infantilizmust és a harsány játékosságot ("Hadd mondjam el, miről szól a 'Like a Virgin' című szám!"), addig Stohl gépiesen, mintha csak a telefonkönyvet olvasná, mondja fel a szövegét ("Elmondom én, hogy miről szól a 'Like a Virgin'.") Mindazonáltal Stohl jellegzetes orgánuma kevésbé fedi Tarantino vizualitását, mint Mikuláé. Stohlnak túl "szépfiús" a hangja a nyakigláb és folyton fintorgó Quentin-hez képest, Mikula ezzel szemben ezen a téren is egyértelmű telitalálatnak bizonyult.
Mr. Kék (Eddie Bunker) karakterét az eredeti szereposztásban Szalai Imre szólaltatatta meg egész kiválóan, az újban Barbinek Péter is megfelelően hozza ezt a nyúlfarknyi szerepet, bár Mr. Fehér hangjaként relevánsabb jelenség volt az első változatban.

Kránitz Lajos

Az idős Lawrence Tierney formálja meg Joe Cabot nagyfőnök karakterét. A szerepet felesleges is lenne most mélyelemzéssel körbejárni: a nagybetűs főnök szerep, a Ponyvaregény Marcelusára feleltethető meg. Tierney-t az első szinkronban (akárcsak Ving Rhames-t a Ponyvaregényben) a zseniális Kránitz Lajos szólaltatja meg. Mondanom sem kell, hogy öblös hangja elsöprő tiszteletet kölcsönöz a bohókás-öreguras, ugyanakkor rendkívül célorientált és veszettül profi gengsztervezér alakjának. Kránitz interpretálásában elhisszük, hogy Joe minden egyes szava azonnal szentírássá változik, és hogy ezzel a vénülő pasassal még most sem lehet kekeckedni. Nem is kihívás erélyessé tenni egy ilyesfajta - a hierarchia magasabb lépcsőfokán trónoló - személyt egy olyan színésznek, aki utánozhatatlan Darth Vadereket és Jockey Ewingokat "adott" már a nézőközönségnek. Az Active munkájában Kristóf Tibor vette át a feladatot, akitől meglehetősen illúzióromboló a legcsúnyább szavakat hallani. Kristóf amúgy is inkább a halvérű karakterek előállításában jeleskedik, és szerintem - egyrészt a róla rögzült nézői összkép, másrészt hangszínéne miatt - nem tudta úgy kiemelni a figura keménykötésű jellegét, mint Kránitz.

Kristóf Tibor

Ugyan káromkodik, mint a bicskás (hisz ez a dolga), de a cifra fordulatok még nem teszik metszővé az alakítását. Joe-t önkéntelenül is inkább egy higgadtabb természetű öregnek, már-már anekdotázó nyugdíjasnak ábrázolja. Kár, hogy az Active nem tudott egy hűvösebb hangot előkeríteni. Szerintem a feladatot például Rajhona Ádám, alkatának megfelelően, sokkal hitelesebben végezte volna el.
A Jóképű (vagy Széparcú) Eddie - Chris Penn játssza - először Harmath Imre, majd Kerekes József játékában szólal meg magyarul. Egyik sem rossz választás, bár tagadhatatlan, hogy Harmath felszabadultabban szinkronizálja, Kerekes olvasatában pedig inkább egy idegbeteg fiatalembert ismerünk meg, egy lúzert. Kerekes az eredeti alakítást is felülmúlóan zakatoló játéka mintha előre sejtetné Eddie szomorú végét. Az ő megformálásában egyébként elhisszük a figuráról (ez az Active változatára vonatkozik), amikor Mr. Drapp viccesen "balfasz"-nak nevezi az apja jelenlétében.
Marvin Nash (Kirk Baltz) karakterét mintha csak Forgács Péterre méretezték volna. A Knight Rider igazságosztójának bőrében megszeretett színész számára egyszerű ujjgyakorlat a foglyul ejtett zsaruval azonosulni. Lágy baritonján egy kétségbeesett, de betonkeményen ellenálló hőst bontakoztat ki előttünk. Az új szinkronban, meglepő módon, Nagy Ervinre szállt a feladat. Őt leginkább Johnny Depp sajátos orgánumú magyar hangjaként ismerhetjük. Ehhez a karakterhez - főként Forgács Péter után - kissé fiatalos a hangja, de ha ettől elvonatkoztatunk, akkor az ő játékát is élvezni fogjuk.
Randy Brooks testesíti meg a kapcsolattartót, aki Mr. Narancs beépített munkáját segíti. Várkonyi András a régi szinkronban telitalálat a harsány és kissé fölényes néger szerepére, de Galambos Péter is megközelíti idősebb kollégája teljesítményét az újban.
Ezek után megállapítható, hogy a Kutyaszorítóban első szinkronját a karakterorientált, leleményes szereposztás (különösen Madsen és Tarantino tekintetében) hajszálnyival élvezetesebbé teszi a másodiknál, amelynek élményéből az abszolút szinkronszerepek mentén történő (Harvey Keitel), vagy egyszerűen csak téves (Madsen, Tierney) döntések jócskán lefaragnak.
Ám mielőtt végleges ítéletet mondanánk, vegyük szemügyre a két magyar fordítást, Görgényi Tamás és Kiss Barnabás szövegértelmezését. Feltűnő, és a szöveganyag egészén átvonuló esztétikai különbség, hogy Görgényi dialógjai sokkal választékosabbak, színesebbek, mint Kiss Barnabás szövegalkotása. Ez akár a legelső mondatokat vizsgálva is könnyedén lemérhető:

1. szinkron
Mr. Barna (Mikula Sándor): - Hadd mondjam el, miről szól a 'Like a Virgin' című szám. Egy csajról szól, aki döglik egy nagyfarkú hapsiért. Az egész szám a nagy hímtagok himnusza.
Mr. Drapp (Hankó Attila): - Na nem. Egy olyan lányról, aki sebezhető, akit már jó párszor átvertek, és találkozik egy érzékeny fazonnal...
Mr. Barna (Mikula Sándor): - Óóó, ez nem a Csipkerózsika. Ezt a süket dumát add be egy turistának. A 'Like a Virgin' nem egy érzékeny csajról szól, aki találkozik a királyfival, arról inkább a True Blue szól. Erről most nem érdemes vitatkozni.

2.szinkron
Mr. Barna (Stohl András): - Elmondom én, hogy miről szól a 'Like a Virgin'. Egy csajról, aki egy nagyfarkú taggal nyomul. A szám egy metafora a nagy farkakra.
Mr. Szőke (Dörner György): - Szerintem nem. Szerintem inkább egy érzékeny csajról szól, akit folyton szivatnak, míg össze nem jön egy vonzó taggal...
Mr. Barna (Stohl András): - Ne, ne, ne, ne, ne, ne, egy nagy lószart. Ezzel etesd a sarki fűszerest. A 'Like a Virgin' nem egy érzékeny picsáról meg a szőke hercegről szól, az a True Blue, ez nem is vitás.

Ilyenkor csak egyet tehetsz: imádkozhatsz a gyors halálért (ami nem ma jön el.)

Görgényi helyesen felismerte, hogy a "kevesebb több", és mellőzte a párbeszédekből a durva káromkodásokat, eltávolodva ezzel az eredeti szövegtől, amelyben pl. így hangzik a nyitány: "In 'Like a Virgin' it's about a girl who digs a guy with a big dick." Kiss értelmezése sem szolgai módon másolja a szitkozódó szófordulatokat, néha elhagyja, néha viszont ott alkalmazza őket, ahol az eredetiben nem is szerepelnek. Görgényi ezzel szemben jelentősen mérsékelte a nyomdafestéket nem tűrő "szakkifejezéseket", tette ezt anélkül, hogy munkája az álszemérmesség benyomását keltené. Megoldásaiban jobban kiütköznek a Tarantino-figurák infantilis jegyei. Barna például hiteles mohósággal kezdi el mesélni a 'Like a Virgin' sztoriját, de ehhez kellett Görgényi disztingvált szövege, ami a nagyobb ívű mondatszerkesztés ("Hadd mondjam el..." - óhajtó formula. "Elmondom én..." - egyszerű kijelentés) mellett megnyilvánul az olyan apróságok szintjén is, mint a "hímtagok himnusza" alliteráció, vagy Csipkerózsika említése. A második szinkron laza és szószátyár szövegformulája is elfogadható és élvezetes módozat, viszont Görgényi megoldásában sokkal gyerekesebb és lököttebb a szereplők jelleme, ami a Tarantino-univerzum sajátja, és ami tulajdonképpen félig-meddig karikatúra-jellemmé avatja őket.

A trágárkodás folytatódik a legegyszerűbb mondatok szintjén is az új szinkronban. Ez például egy ékes példája annak, hogy Kiss Barnabás "csúnya szavak" tekintetében néha túlszárnyalja az angolt:

Eredeti angol
Joe Cabot: - Oh Toby, is that little Chinese girl.

1. szinkron
Joe Cabot (Kránitz Lajos): - Ó, Toby, az a kis kínai lány.

2. szinkron
Joe Cabot (Kristóf Tibor): - Tudom már, Toby, az a kis kínai picsa.

Kissé természetellenes, hogy a főnök ilyen kemény szakszóra vetemedjen békés kávézgatás közben. E tekintetben életszerűbb az eredeti angol és Görgényi szövege.

Arra is felfigyelhetünk, hogy a második szinkron néha grammatikailag hanyagabb az elsőnél, példának okáért:

1. szinkron
Mr. Fehér (Barbinek Péter): - Ez az egyetlen munka, amiből bármelyik nő meg tud élni. Ezért kapnak ők borravalót.

2. szinkron
Mr. Fehér (Szersén Gyula): - Ez az egyetlen olyan meló, amiből meg tudnak élni valahogy. Hát ezért van szükség borravalóra.

Az utolsó mondat kissé különös szerkesztettségű, hiányzik belőle a szükségük birtokviszony jelölése.

Ezután a 'Little Green Bag' című szám alatt felvonulnak a szereplők, felsejlik a stáblista. A Mafilm változatában Bozai József egyedülálló orgánuma rátesz egy lapáttal a vagány hangulatra: a színészek zseniális profilképei alatt dörmögi be lazán a szereplők és a magyar hangok neveit. Az Active munkájában a felolvasó, Korbuly Péter nem mond semmit, ezért az első szinkron ismerőinek némi hiányérzete támad.

Joe Cabot itt még nem tudja, hogy azzal az emberrel jópofizik, aki később a vesztét okozza. A zárásban viszont megjegyzi, hogy sosem bízott benne.

Néhány perccel később Mr. Pink és Mr. Fehér a csapat búvóhelyéül szolgáló lepukkant raktárhelyiségben megvitatják egymással a rablás főbb történéseit, megosztják egymással élményeiket. Pink fel-alá járkál, és be sem áll a szája. Fehér a haslövést kapott Narancsot pesztrálja.
Következőképpen szól egy részlet a szcénából:

Eredeti angol
(Mr. Barnáról van szó) Mr. Fehér: - Dead.
Mr. Pink: - O God.. how did he die?
Mr. Fehér: - How the fuck do you think? The cops shot him.
Mr. Pink: - This is bad. This is so fucking bad. Is it bad?
Mr. Fehér: - As opposed to good?

1. szinkron
Mr. Fehér (Barbinek Péter): - Meghalt.
Mr. Pink (Csuja Imre): - Úristen! Hogyan halt meg?
Mr. Fehér (Barbinek Péter): - Mit gondolsz, hogyan? A zsaruk lelőtték.
Mr. Pink (Csuja Imre): - Ez rossz. Ez átkozottul rossz. Ugye rossz?
Mr. Fehér (Barbinek Péter): - Miért, szerinted jó?

2. szinkron
Mr. Fehér (Szersén Gyula): - Meghalt.
Mr. Rózsaszín (Kaszás Attila): - Fasza ... és hogyan?
Mr. Fehér (Szersén Gyula): - Na szerinted hogyan? A zsaruk lelőtték.
Mr. Rózsaszín (Kaszás Attila): - Az szopás. Az kurva nagy szopás. Szarul van? (Mr. Narancs)
Mr. Fehér (Szersén Gyula): - Te hogy lennél?

Kiss Barnabás valószínűleg túlságosan silánynak tartotta az "ez rossz" poént, és átköltötte. Nem számolt viszont azzal, hogy ez a kis szóváltás a két karakter között, a szöveg látszólagos együgyűsége ellenére lélegzetelállítóan hatásos mind az angolban, mind Dezsőffyék tálalásában. Barbinek ugyanis hitelt érdemlően őszinte haraggal reflektál Csuja kérdésére ("Ugye rossz?" - "Miért, szerinted jó?"). Némi komikum fakad abból, amilyen dühvel, ugyanakkor mérsékelt megdöbbenéssel válaszol. Görgényi felismerte, hogy ez a bagatellnek tűnő replika kell a magyar változatba. Kiss Barnabás ezt egyszerűen elhagyta, és helyette két teljesen érdektelen félmondatot toldott be. ("Szarul van?" - "Te hogy lennél?")

Talán kevesen tudják, de a klasszikus szinkron azért is számít mérföldkőnek a szakma történetében, mert számos olyan kifejezést adott a magyar köznyelvnek, ami ma is használatos. Most egy rövid bekezdést szentelnék ezeknek a gyöngyszemeknek is.

Mr. Drapp megkérdi Joe-tól, hogy lője-e le Mr. Fehért, aki elkobozta a nagyfőnök könyvét. Fehér nevet egyet, majd megjegyzi:

Eredeti angol
Mr. Fehér: - You shoot me in a dream, you better wake up and apologize.

1. szinkron
Mr. Fehér (Barbinek Péter): - Álmodban lelősz, aztán arra ébredsz, hogy bilibe lóg a kezed.

2. szinkron
Mr. Fehér (Szersén Gyula): - Álmodban talán, de még akkor is rosszul jársz.

Hihetetlen, de igaz, hogy a "bilibe lóg a kezed" kifejezés innen való. Az angolban, és a második szinkronban is rosszabb szöveget mond Harvey Keitel. Görgényi Tamás szabad - és úgy látszik, közkultúraformáló - asszociációi azt juttatják eszembe, amikor Csörögi István kocsmában gyűjtött szöveganyagot Az utolsó cserkész című filmjéhez.

Na, de nézzünk egy másik jelenetet. Mr. Fehér Mr. Pinknek panaszkodik a klotyón:

Eredeti angol
Mr. Fehér: - I think I'm fucking jinxed.

1. szinkron
Mr. Fehér (Barbinek Péter): - Egyfolytában szívok, mint a torkosborz.

2. szinkron
Mr. Fehér (Szersén Gyula): - Hogy lehetek egyfolytában ilyen peches?

A "szívok, mint a torkosborz" Görgényi újabb, zseniális "találmánya", amit a köznapi szóhasználat könnyedén átemelt. Kiss Barnabás munkájában ez a jóleső poén vész el, ami ugyan nem a tolvajszleng sajátja, de általa emelkedik a mondat élménye. Kiss ezt is kénytelen egyszerű kijelentéssé degradálni, bár az ő esetében adott volt a lehetőség egy esetleges egyéni viccre, de a szövegíró ezzel láthatóan nem élt.
Hasonló a helyzet abban a pillanatban is, amikor - nem sokkal később - Mr. Pink a klotyó felől érdeklődik. Görgényi frappáns megoldása, Kiss szimplán közönséges tőmondata ellenében újabb stilisztikai-köznyelvi bravúr.

Eredeti angol
Mr. Pink: - Where's the commode in this dungeon? I gotta take a squirt.

1. szinkron
Mr. Pink (Csuja Imre): - Hol van itt egy toalett? Ki akarom tolni a kábelt.

2. szinkron
Mr. Rózsaszín (Kaszás Attila): - Van itt retyó valahol? Behugyozok.

Görgényi invenciózus szövegalkotását szemléltessük még egy példával: a névadás - egyébiránt bravúrosan megkomponált - jelenetével. A nagyfőnök Joe, a haditerv táblaskiccével a háta mögött, mint egy tiszteletreméltó ezredes, ismerteti az akcióval kapcsolatos alapvető tudnivalókat. Ekkor mormolja el a következő, meglehetősen nyers utasítását, amit szokás szerint az eredeti magyar szinkron tesz a film verbalitásának egyik non plus ultrájává:

1. szinkron
Joe Cabot (Kránitz Lajos): - Semmi körülmények közt nem akarom, hogy bárki közületek a keresztnevén szólítsa a másikat. És nem akarom, hogy bármi személyeset elmondjatok egymásnak, sem azt, hogy honnan jöttetek, sem a feleségetek nevét, vagy a bank nevét, amit kiraboltatok Bivalybasznádon.

2. szinkron
Joe Cabot (Kristóf Tibor): - Mert semmilyen körülmények között nem szeretném, ha a keresztneveteken szólítanátok egymást. És személyes dolgokat sem árulhattok el magatokról. Tehát, hogy honnan jöttetek, ki házas, vagy ki rabolt már bankot Honoluluban.

Ennél a résznél első alkalommal elkapja az embert a harsány nevetés, Kránitz Lajos ízes magyarsággal ejtett, "dörgő" "Bivalybasznád"-a, túlzás nélkül állíthatom, az egyik eget rengető kulminációs pontja nemcsak jelen kritika tárgyának, de az egész magyar szinkrontörténetnek is. Azóta ez a kifejezés is beépült a hétköznapi nyelvezetbe.

Áttekintettük tehát a Kutyaszorítóban két szinkronját, ám mielőtt végleges "eredményt" hirdetnénk, szenteljünk néhány sort az érdekességeknek is. Kiss Barnabás például az egyik jelenetben valamit nagyon félrenézhetett. Marvin Nash, miután Mr. Drapp levágta a fülét, erőtlenül nyöszörögve a következőt kérdezi Mr. Narancstól, akit megismert, mint rendőr kollégáját:

Eredeti angol
Marvin Nash: - How do I look?

1. szinkron
Marvin Nash (Forgács Péter): - Freddy ... hogy nézek ki?

2. szinkron
Marvin Nash (Nagy Ervin): - Freddy ... hogy néztek ki?

A második szinkronnak van még egy, bár talán kevésbé kiszúrható hibája, mégpedig az, hogy a raktárépületben játszódó jelenetek alatt a keverő nem állította be a megfelelő térhatásokat. Azaz, esetünkben ugyebár a szereplők beszédjének visszhangzását. Az első szinkronban a stáb természetesen erre is nagy figyelmet fordított.
Ugyanakkor Dezsőffyék szinkronjában K-Billy-t King Billy-nek hívják, nemcsak a szereplők, de természetesen a DJ-t szinkronizáló Faragó József is. Valószínűleg véletlen félrefordításról lehet szó, bár az sem kizárt, hogy Görgényi szándékosan változtatta Kingre az angol "K" kiejtésbeli megfelelőjét, amit ez esetben idegen hangzásúnak ítélt, és ebben lehetett valami. Ma már persze nincsenek ilyen "közönségérzékeny" alkotói megfontolások, minden szókapcsolat eredeti angolsággal jut a fülünkbe. Arról, hogy néhány szereplőt a két változat eltérő módon fordított le (Mr. Drapp - Mr. Szőke, Mr. Pink - Mr. Rózsaszín, Jóképű Eddie - Széparcú Eddie) már korábban szóltunk.

A mindent eldöntő leszámolás, a "vihar" előtti utolsó "csendképek" egyike. Narancs túl messzire ment, Eddie ezt a mesét nem vette be.

Mindkét szinkron élvezetes tehát a maga nemében, bár tagadhatatlan, hogy Dezsőffy Rajz Katalin rendezése túlszárnyalja Földi Tamásék munkáját. Utóbbit sem lehet zsigerből "rossznak" nevezni, mert a mai állapotoknak teljességgel megfelel, és ha nem az eredeti szinkronhoz mérjük, akkor rendkívül élvezetesnek fogjuk találni, mert a töménytelen káromkodást is lehet gurgulázó vihorászással fogadni, de a Mafilm stábja a puszta trágárságon felülemelkedve, stílust teremtett, köznyelvi divatot formált, újszerű poénokat osztott. Munkájuk a szakma több évtizedes történelmének egyik fontos állomása. Földi Tamás mondhatni rutinmunkát végzett, én legsikerültebb rendezésének talán a Halálsoront tartom, annak tökéletesen eltalálták a magyar változatát: remek színészinstruálás, kiváló alakítások, igényes magyar szöveg. Az Active újraszinkronizálási dömpingjének áradatában találunk jobb (12 majom) és rosszabb (Spartacus) alkotásokat is, a Kutyaszorítóban e tekintetben a középmezőnyt képviseli.