Ha már '80-as évek, akkor a Dallas és a Knight Rider mellől nem hiányozhat a talonból egy olasz gyártmányú sikersorozat sem, amelyet felidézve kellemes érzés lobban az idősebbek mellkasában, vérfoltos képek cikáznak a fiatalabbak emlékezetében. A Polip - érdekes, hogy ez a szó a klasszikus évadokban mindössze egyszer hangzik el a főszereplő szájából. Mégis ez az a fogalom, amely ujjnyi vastagon bevonja a széria bűnügyi jellegű történetét - a legális közhatalom, illetőleg a nagyvonalú szervezett bűnözés összefonódásából keletkező érdekcsoportot hívják így a filmben, amely pénzügyi manipulációival behálózza egész Olaszországot. Találó, hogy ez a hűvös megnevezés egyben a széria címe is lett, ugyanakkor némileg újszerű is, hiszen ritkán adódik rá példa, hogy egy sorozatot negatív pólusáról nevezzenek el. Esetünkben azonban bravúros megoldás, hiszen a Polip legyőzhetetlennek tűnik; önkéntes hősök, bírók, egyszerű közemberek sürögnek-forognak a rejtőzködő hatalom körül, meghalnak, vagy eltűnnek, de a Polip örvénylik tovább, mindig új csápokat növesztve, ellenfeleit bestiális kegyetlenséggel kiiktatva. A Polip a modern maffiokrácia legveszedelmesebb fattyúhajtása - olyan megnyilvánulási forma, amely ellen a bátorság a valóságban sem ért sokat. Az egykori sikersorozat azokról az önfeláldozó állami alkalmazottakról és civilekről szólt, akik akaratukon kívül fennakadtak a vadállati szervezet hálóján, és végletes küzdelemre kényszerültek.

A "minisorozatként" nyilvántartott A Polip (La Piovra) egymást követő, néhány epizódos szezonok füzéreként híresült el, s a közvélemény - engem is beleértve - a '80-as években készült 4 évadot (1984-1989) becsüli a legtöbbre. A legelső darabot - amellyel ezúttal részletesen foglalkozunk - 1984-ben készítette Damiano Damiani rendező.
Főhősünk, Corrado Cattani felügyelő (Michele Placido) még a magánéletét is zűrzavarosnak mondhatja, hiszen feleségével régóta a civakodás tölti ki mindennapjaikat, s egyre nehezebb boldoggá tenni a családi békéért aggódó kislányukat. A férfi telefonhívást kap, miszerint egy szicíliai kisvárosban meggyilkolták a helyi nyomozócsoport vezetőjét, és Corradora hárulna a feladat, hogy - a tisztséget megörökölve - az elkövetők nyomára bukkanjon. Így kezdődik az a kíméletlen vesszőfutás, melynek során a nyomozó a titokzatos városkában a legsárosabb életformákkal fut össze: dörzsölt bankárokkal, aljas ügyvédekkel, médiamágnásokkal, pitiáner bűnözőkkel, előkelő családok rosszéletű sarjaival. Cattani valóságos bűnbányára bukkan a napfényillatú citromültetvények, barátságos lakóparkok, arisztokrata kastélyok művi idillje mögött. Ez azonban jottányit sem keseríti el: megfogadja, hogy a szervezett bűnözés elleni harcnak szenteli életét, még akkor is, amikor a kegyetlen háborúban a saját hozzátartozói is a vérükkel fizetnek. Sőt, talán ekkor támad fel benne a vadállati bosszúvágy, ekkor kap óriási hőfokot bátor magánya és megalkuvásmentes erkölcsi normatívái, és ahogy lenni szokott, ezután már nincs visszaút. Összehúzott szemöldökkel és megtöltött pisztollyal támad arra az erkölcsi fertőre, amelyből a lányát, s később a feleségét is elragadó, rothadt hatalom kirügyezett.
A Polip első évada tehát Cattani első veszteségeiről szól - arról, ahogy az ingatag cölöpök is összeomlanak a lába alól, ahogy lassan szétrohad házassága, elenyésznek azok az emberek, akik szerették. Lelki metamorfózis, személyes tragédiák sorozata is az első évad, és talán éppen keménysége, mikrorealista cselekménybonyolítása ragadta magához a nézők figyelmét. Az a feszült levegőt árasztó történetvezetés, amelynek visszatérő elemei az országutakon kísértetként felbukkanó autók, a ropogó fegyverek, s a - sokszor ártatlan - hősök igazságtalan meggyilkolása. Ugyanúgy ökölbe szorított kézzel izgulunk, mint egy hollywoodi zsarufilmnél, de a végkimenetel itt merőben más: nem az igazság diadalmaskodik, sőt, ezen az elborult erkölcsi klímán ez a kifejezés végletesen perverz és bizarr. A széria haladó szellemű találmánya, hogy "kudarcélményeket" kínál, s a fájdalom, az erkölcsi veszteség útján marja magát nézője emlékezetébe. A pólusok azért megvannak, bár Cattani néha hajszálnyival egyensúlyoz a morális kárhozat szakadéka fölött, és családapaként sem mindig a legjobb úton jár. Mégis vonzó hős, hiszen sebeinek fájdalmát átérezzük, kemény dacát és szabályokat felrúgó nyomozási eljárásait mélyen megértjük. Érzelmi fejlődése is nyitott könyv előttünk, s talán a megkapó drámaiságban a legizgalmasabb, ahogy Cattani fejlődik. Ahogy látogatást tesz az önmarcangolás és a gyűlölet legmélyebb bugyraiba, fokozatosan veszíti el kapcsolatát a külvilággal, s ahogyan mi, nézők megismerjük a világot a vesztenivaló nélküli ember sanyarú szemüvegén keresztül.
A Polipot a '80-as évek végén kezdte sugározni a Magyar Televízió, szinkronját a Magyar Szinkron- és Videovállalat kezdte gyártani - ergo a magyar szinkronizálás hőskorának alkonyából való a hazai változat. Zákányi Balázs rendezőt pedig nem kell félteni - ő jegyezte tbk. a Gyilkosság az Orient Expresszen c. filmet is. A főszereplő Michele Placidot a filmben Szersén Gyula szólaltatja meg. Keresve sem találhattunk volna olyan magyar színészt, aki Szersénnél hitelesebben és érzékenyebben mintázná meg ezt a nem mindennapi főhőst. A jeles művészt számtalanszor dicsérhettük már - például Robert Shawként A cápában, James Stewartként a Hátsó ablakban, David Suchetként a Poirotban, vagy Charles Bronsonként a Volt egyszer egy Vadnyugatban, hogy csak legismertebb munkáit említsem. Corrado Cattaniként azonban annyira elnyelődik a rábízott figurában, hogy könnyen elfeledkezünk róla: tulajdonképpen a közismert színészt halljuk; és sokszor mondják, ilyen esetekben végez kitűnő munkát a szinkronstáb. Szersén hangja kemény és viharos, ugyanakkor a szenvedélyek és indulatok kontrollált fegyelme jellemzi - tehát mindvégig önuralommal és éberséggel vértezi fel a figurát, s még vulkánszerű "kitöréseit" is egyfajta belső mértékletesség kíséri. Cattanija bármennyire különc és mogorva, sosem választja az immoralitást, vagy a bestialitást. Ennek ellenére lett volna még valaki, aki - és ebben magazinunk másik cikkírója, Kelemen Zoltán is egyetértett velem - hasonlóképp tökéletes választásnak bizonyult volna, mégpedig Latinovits Zoltán! Bár a nagy színész már évekkel korábban életét vesztette, felismerhető a külső hasonlóság közte és Placido között. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy Latinovits a kívülrekedt, megalkuvásmentes színészsors hordozója volt, meglepetten konstatálhatjuk, hogy intellektuálisan is rokon a figurával - mármint maga Latinovits, a művész! Egy pillanatra tekerjük majd le a hangot, és képzeljük oda karcos, érzékeny orgánumát.
Nicole Jamet játssza Elsét, Cattani feleségét, akit idehaza Tordai Teri szinkronizált. Akárcsak Szersén Gyulának, neki is sokkal fiatalosabb volt a hangja, de ebben a szerepben valamiképp feltűnően disszonáns, zaklatott - akárcsak Else különös, rapszodikus figurája. Bár Cattanival eltávolodnak egymástól, Tordai fátyolos hangja mindvégig jóságot és méltóságteljes szomorúságot lövell. Lányuk, Paola hangját Váraljai Alexandra kölcsönzi, aki a szerepet alakító Cariddi Nardullival egyenrangú munkát végez: kissé rekedtes - jellegzetes - gyermekhangján remekül ábrázolja az ártatlan és hiszékeny kislány érzésvilágát. Barbara De Rossi alakítja Titti Pecci Scialoát, a dúsgazdag fiatal lányt, aki Corrado szeretőjévé válik. Vándor Éva szintén nagyon fiatal, és szívderítő a kábítószerfüggéséből megtérő, de bizonytalan és önértékelési gondokkal küszködő Titti szerepében. Olga Camastra, az özvegy grófné (Florinda Bolkan) Béres Ilona alakításában szólal meg magyarul. A színésznő sajnos igen keveset szinkronizál, de ezt a szerepet csak az ő bársonyos, titokzatos hangjával lehet elképzelni. Alakításában a grófnő vonzó, nagyvilági díva, s a néző önkéntelenül is elhiszi róla, hogy nincs köze a város korrumpálódásához. (Az egyik későbbi évad majd részleteket árul el Camastra sötét foltokkal terhelt múltjáról, és akkor már egy sokkal érdesebb szinkronhang, Tóth Judit váltja Béres Ilonát, ami hasonlóképpen hiteles választás lesz majd.) A kisstílű bűnöző, Sante Cirinna (Angelo Infanti) Gáti Oszkár hangján osztogatja a filmben fenyegetéseit és "népszerűsíti" együgyű, tanulatlan modorát. A magyar színész könnyedén birkózik meg a feladattal, és igazi romlott szemétládává degradálja nem túl hálás szerepét. Nanni Santamaria, a nyálas újságíró Rajhona Ádámtól bérelte ki magyar hangját - ami már kevésbé szerencsés párosítás.

Santamaria egy alapvetően hízelgő, kétkulacsos ripacs, aki mindig az erősebb széljáráshoz csatlakozik, és előszeretettel csábítja el mások feleségét. Ravasz, kicsinyesen sötét kókler, akitől szerintem alkatra, modorra, intellektusra messze áll a magyar szinkronhang. Rajhona inkább az agresszív, neurotikus karakterek szinkronizálásában mozog otthonosan - mennyivel élvezetesebb lesz a vadállati Brennoként a hatodik szériában! Don Manfredi, a pap Koroknay Géza tolmácsolásában szintén idegenségérzetet kelt, de hosszútávon megszokható.
Zseniális viszont a Laudeo professzort szinkronizáló Gruber Hugó munkája. A kellemesen intonáló színész ezúttal egy fehérkesztyűs, de rendkívül agyafúrt bűnöző "megutáltatásában" jár élen. Gruber akkurátus gonddal követi le az eredeti színész, Paul Guers fintorgó manírjait, kimódolt úriaskodását, véka alá rejtett aggodalmait, megcsontosodott, hűvös modorát. Szintén a szereposztás egyik főnyereménye Tolnai Miklós, aki a Francois Périer által megszemélyesített Terrasini ügyvéd úr bomlasztó békatekintete mögött lapul. A maffiába beépült jogászt, ezt a mocskos és gátlástalan alakot halálos nyugalom és borotvaéles cinizmus jellemzi. Tolnai kíméletlenül rideg, csontig hatoló orgánuma éles vonalakkal rajzolja meg ennek a nagyra törő gazembernek a visszataszító természetét. Ha két embert kellene kiemelnem, akik tökéletesen "egybefolytak" szerepükkel, akkor Szersén Gyula mellett biztosan Tolnai Miklós lenne a másik személy. A magyar színész mérnöki pontossággal építi fel Terrasini szerepét, sátánian kiegyensúlyozott és szarkasztikus hangja hentesbárdként csapja agyon az ügyvédet lassan már zsigerből gyűlölő közönséget. Jacques Dacqmine alakítja Cannito tanácsost, aki Corrado egykori tanára, és akit Surányi Imre szinkronizál. Emlékezetes teljesítmény ez is, Surányi Imre az ellentmondásos figura méltóságát, idős eleganciáját emeli ki. Az élményt erősíti még Altero felügyelő hangjaként Láng József, aki mindig nagyszerű, ezúttal is könnyedén rátalált arra a pontra, amelyről kellő humorral, elszántsággal, pátosz nélküli "hétköznapi hősként" ábrázolhatja a korpulens nyomozót.
Az 1. évadban még számtalan impozáns magyar hang teszi tiszteletét: Orosz Helga, Józsa Imre, Dörner György, Horkai János, Orosz István, Simon György, Kristóf Tibor, Lippai László mindannyian hozzájárulnak, hogy a szicíliai maffia narancsligetekkel, tengerillattal és ódon épületekkel telehintett mikrouniverzuma ritkán tapasztalt hitelességgel és közvetlenséggel szólaljon meg magyar nyelven.

(Legközelebb A Polip c. tévésorozat 2. évadjának szinkronteljesítményeiről számolunk majd be!)