A történet egyszerű. Klasszikus film, klasszikus szinkronnal, amit később „felújítottak”. Azért idézőjelben, mert nem mindig szerencsés hozzányúlni egy sikeres kompozícióhoz. Rólam köztudott, hogy a régi jó (akár közönségkedvenc, akár nem) filmek első szinkronjait preferálom az esetek túlnyomó többségében. (Véletlen egybeesés (?), hogy az egykor méltán világhírű magyar szinkron nimbusza mára jócskán megkopott, sokkal silányabb nívót tudhat magáénak, de ez egy másik téma…) A Harlemi éjszakák esete olyan szempontból kirívó nálam, hogy a második szinkronhoz is elismert és remek művészek adták a hangjukat, számomra mégis oly idegen volt mindig.

Egyedül a főszereplő Eddie Murphy (Quick) hangja nem változott, természetesen Dörner György szinkronizálta, azt azonban megemlíteném, hogy az „új” szinkron általában nem csak új szinkronhangokat jelent, hanem azt is, hogy a szövegek nagy része át van írva, és amelyekről szintén csak azt tudom mondani, hogy a régen életszerű dialógusok és monológok rendszerint mesterkélt szövegekre vannak lecserélve. Így akár egy ugyanazokkal a hangokkal elkészített re-szinkron is lehet borzasztóan fals megjelenésű, hogy egy képzavarral éljek.

Mint a bevezetőben említtem, minőségi cserék voltak: a másik főszereplő Richard Pryor-t szinkronizáló Sinkó László helyett Helyey László, a rövidlátó Bennie szerepében Mádi Szabó Gábort az azóta sajnálatos módon szintén elhunyt Dobránszky Zoltán helyettesítette, de említhetném a Reviczky Gábor – Csuja Imre (Danny Aiello), illetve a Konrád Antal – Koroknay Géza (Michael Lerner) cserét is. Előbbi esetén talán mondhatom, hogy a megszokás mondatta velem, hogy Mádi Szabó Gábor szinkronja jobban megfogott, valahogy azonnal azonosulni tudtam ezzel a párosítással. Bugsy Calhoune esetében elmondhatjuk, hogy Konrád Antal és Koroknay Géza hasonló orgánummal rendelkezik, így kézenfekvőnek tűnhetett a szinkronrendező választása. Danny Aiello-nak is már sok filmjét láttam, ahol különböző művészek szinkronizálták nagyon is jól, még Koroknay is a Hudson Hawkban, de én itt is az eredeti felállásra szavazok, hiába, a megszokás nagy úr…

Nem titkolom, hogy az első szinkronból a kedvencem Tábori Nóra alakítása volt, akit rosszul szinkronizálni sosem hallottam, egyszerűen azonnal megkedveli az ember az örömlányok vezetőjét alakító Verát, különösen akkor, amikor péppé veri a nagyszájú főhőst. Sajnos már Ő is csak az égi színpadon szerepelhet, de ettől függetlenül nálam ő No.1., születhetne ezután akár 40 különböző ’magyarítása’ is a filmnek.

A filmnek egyik nagy erénye, hogy a karakterszerepek is nagyon el lettek találva, csakúgy, mint az eredeti szinkronban. A fogatlan szerencsejátékosnak Hollósi Frigyes olyan élethűen kölcsönzi a hangját, hogy a színész eredeti hangja egyszerűen nem lehet jobb. A Calhoune gengszterszövetkezet sokadrangú tagjának (David Marciano) Kassai Károlynál jobb választást nem is lehetne találni, a vígjátékokból ismert Arsenio Hall-nak pedig Beregi Péter hangzásra ugyan furcsának tűnhet, de aki meghallgatja, annak nem lesz kétsége Beregi röpke alakítása után! Megemlíteném Básti Julit, akinek hűvösen dögös, igéző és erotikus hangja tökéletesen passzol Dominique La Rue-hoz. Jack Jenkins szerepében egy nehézsúlyú bokszolót láthatunk, akihez Czvetkó Sándor hangját valahogy képtelen vagyok párosítani. Ez is nagyon szubjektív tehát, kinek milyen a képzelőereje, de számomra Dózsa Zoltán megint csak viszi a pálmát. A végére hagytam Richie Vento-t, Calhoune tökkelütött pénzszállító emberét. Várkonyi Andrást nagyon szeretem, mert rettentő sok szinkronszerepben bizonyította már tehetségét, így a második változattal is kiegyeznék, mégis a Gáti Oszkárral felvett szinkronra voksolok, olyan jól áll neki ez a bugyuta szinkronszerep (is)! :-)

Summa summárum, láttam én már olyan filmet, amelynél szerintem jobban sikerült az új szinkron, de most hirtelen egyet sem tudnék mondani fejből…

A film lapja adatbázisunkban