Kenny magyar hangja nemcsak, hogy beszél, de ért a műsorvezetéshez is, és rádiós dj-ként is megállná a helyét. Sőt, még a humora is kiváló.

Benke Boglárka: - Hogy kerültél bele a szinkron szakmába?
Markovics Tamás: - Földessy Margithoz jártam gyerekkoromban, akinek annak idején kifejezetten a szinkronhangját ismerték inkább, mint az arcát. Dolgozott a Pannónia Szinkronban, ezért, amikor fiatalabb hangokra volt szükség, általában tőle kértek segítséget, hogy ajánljon tehetséges gyerekeket. Így tulajdonképpen a nyolcvanas-kilencvenes évek gyerek szinkronhangjai mind Margittól jöttek.

Benke Boglárka: - Emlékszel az első szinkronszerepedre?
Markovics Tamás: - Hogyne! Nagyon érdekes volt az első szerepem. Mintha felülről segítettek volna, mert az történt, hogy amikor első nap voltam a Pannóniában, ismerkedés céljából, Kiss Bea szinkronrendező mutatta meg tulajdonképpen a szinkront, hogy mi hogy megy. Mondta, hogy négy órakor kezd egy ifjúsági filmet, de mielőtt jönnek a többiek, próbáljak le egy figurát. Kerestünk is egyet a filmből, és rápróbáltam. Ő megdicsért, és felajánlotta, hogy maradjak, és nézzem meg, hogy zajlik a forgatás. És az történt, hogy pont az a szereplő, akire rápróbáltam, valami véletlen folytán nem kapta meg a diszpóját, azaz az őt játszó gyerekszereplő pont hiányzott. És mondanom sem kell, én nagyon-nagyon boldog voltam.

Benke Boglárka: - Könnyű volt belerázódni?
Markovics Tamás: - Mondhatom, hogy már az első alkalommal azt éreztem, hogy ez is az, amit igazán szerettem volna. Úgyhogy nagyon könnyű volt.

Benke Boglárka: - Számtalan sorozatban szinkronizálsz illetve szinkronizáltál, például a Dawson és a haverokban, a Vészhelyzetben, vagy a Smallville-ben. Ezek közül Te melyiket érzed legmeghatározóbbnak?
Markovics Tamás: - Lényegében én mindegyiket szerettem, hol ezért, hol azért. De két olyan sorozat volt, amelyik a szívemhez közel állt, és szerencsére szerették is az emberek. Az egyik produkció, még a kereskedelmi televíziók indulásakor a Parker Lewis sohasem veszít, egy vicces, ifjúsági film. Rendkívül szerettük is csinálni, és nagyon pozitív visszhangja is volt – legalábbis azok alapján, amiket hallottam. A másik, amit a magaménak éreztem, mert – főleg az első évadoknál – magamra ismertem benne, a Dawson és a haverok volt. A figura valahogy hasonlított rám, mind külsőleg, mind belsőleg. Nem az a szokványos tinisorozat volt, hanem volt benne valami plusz, aminek köszönhetően nemcsak itthon, de a világban is méltán lett sikeres.

Benke Boglárka: - A Smallville című sorozat egy elég masszív rajongótáborral rendelkezik, és egy komoly honlapot is tartanak fenn. Ők készítettek egy internetes beszélgetést Veled.
Markovics Tamás: - Igen, nagyon helyesek. Folyamatosan bombáznak bennünket a kérésekkel. Múltkor volt egy elég egyedülálló, jópofa ötletük, úgyhogy természetesen benne is voltam. Amikor két év után elindult a negyedik szériának a szinkronizálása, akkor felvetették, hogy mi lenne, ha egy blogot – internetes naplót - készítenénk az oldalukon többedmagammal (Seszták Szabi, Sánta Annamari), arról, hogy hogyan folyt a forgatás. Ez érdekes lehet azoknak, akik úgy nincsenek ebben benne, de érdekelné őket, hogy miként is megy ez.

Benke Boglárka: - Szólaltattál meg magyarul olyan külföldi művészeket is, akik mára alaposan befutottak. Ilyen Keanu Reeves, Leonardo DiCaprio, Matt Damon, Mark Wahlberg, Tobey Maguire. Ezeket a szerepeket valamilyen szinten komolyabban veszed, vagy minden „munkát” egyformán jól kell végezni?
Markovics Tamás: - Igen, viccesen fogalmazva, „majdnem minden tini sztár megvolt nekem”. Vannak olyan filmek, amikről tudja az ember, hogy jók. Azonnal észre is lehet venni, hogy nem egy átlagos filmet csinál. Az - legalábbis engem - ki tud "elégíteni" egy jó pár hétre :-), ha egy remek kis filmben működtél közre.

Benke Boglárka: - Ezek közül Te melyikre vagy a legbüszkébb? Volt olyan produkció, amiben mindenképpen benne akartál lenni?
Markovics Tamás: - Voltak olyanok, amelyek a témájuknál fogva megragadtak. Ilyennek bizonyult a Végső állomás, amit én még anno moziban láttam, és nagyon tetszett, illetve a Pleasantville. Úgyhogy eléggé szorítottam, hogy gondoljanak rám a szereposztásnál, és mázlim volt, mert gondoltak :-). Élveztem mostanában a Transformers című film készítését. Illetve nyáron dolgoztunk a legutóbbi Disney-rajzfilmen, a L’ecsón, aminek szerintem nagyon jó szinkronja lett, és tündérien aranyos mese.

Benke Boglárka: - Rengeteg ehhez hasonló animációs filmben szinkronizáltál már. Ezt a műfajt mennyire kedveled?
Markovics Tamás: - Ha érzed, hogy ez egy aranyos mese, akkor te is jól szeretnéd csinálni. Aztán vannak elég agyament alkotások. Azokat is tisztességgel elvégzi az ember, bár néha arra gondolok, az én gyerekkoromban milyen édes mesék voltak, és most az én gyerekeimnek "ilyenek" készülnek, de mint szülő, szelektálom is ezeket a mai rajzfilmeket rendesen, mindent nem nézhetnek meg.

Benke Boglárka: - Egyre többet lehet hallani, hogy felgyorsult ez az egész, hogy úgymond „futószalagon készül a szinkron”. Így, gondolom nem kifejezetten van arra lehetőség, hogy előre megkapjátok átolvasni a szöveget. Még a mozifilmek esetében sem?
Markovics Tamás: - Nem, a mozifilmeknél sem, és ez eleve nem is jellemző. Egy idősebb színészről tudok, aki ezt kifejezetten igényli, és természetesen a kérését tiszteletben is tartják. A kiemelt produkciók esetén a tekercseket többször meg lehet nézni. Nem egy próba, egy felvétel, hanem több próba és akár több felvétel. A különbség még az, hogy mindenkit külön vesznek fel, tehát nincsen melletted partner. Ami egyik oldalról nézve, mondhatjuk, hogy jó, mert ha nagyon sokan vagyunk benne egy közös jelentben, nagyobb rá az esély, hogy valamelyikünk elrontja, és így a munkával is lassabban haladunk. Másfelől pedig azért nem jó, mert jobb, ha van ott veled valaki, tudsz vele beszélgetni, sztorizni, „jópofáskodni” vagy esetleg nevetni a másik bakiján.

Benke Boglárka: - Megkapod a kezedbe a szöveget, és azonnal fel tudod venni az adott karakter stílust? Vagy emlékszel olyan esetre, amikor egyszerűen képtelen voltál azonosulni a szereplővel?
Markovics Tamás: - A szinkronrendező mond egy-két információt, amit az adott karakterről tudni kell. És onnantól kezdve tiéd a pálya, hogy levedd azt a tévéképernyőről, amit az arcáról le tudsz olvasni, és összerakd a szöveggel. És alapvetően álljon össze a fejedben a történet is. Azt tudni kell, hogy nem sorban vesszük a jeleneteket. Ez az, amit az anyukám nem tud megérteni, hogy hogyan lehet a fejemben mégis egy komplett kép. Vagy, hogy hogyan tudunk úgy szinkronizálni, hogy felmondunk egy harminc másodperces jelenetet az elejéből, utána a végéből, aztán a közepéről, majd visszamegyünk megint a végére… Egy kívülállónak tényleg érdekes lehet. De volt egy olyan figura A narancsvidék című sorozatban, ami kifogott rajtam. Az a fiú feladta a leckét: egyszerűen nem tudtam leolvasni az arcáról semmit. Nagyon megkínlódtam vele. Aztán még a második szériában is szenvedtem vele kicsit, de akkor már tudtam, hogy mit „tud”, illetve mit nem… A harmadik évadban azt mondtam, hogy nem érdekel, elmondom úgy, ahogy én akarom. Úgy döntöttem, most Markovics Tamás fog játszani, és ez a fiú adja hozzá az arcát. Nekem a legnagyobb segítség a színésznek a játéka.

Benke Boglárka: - Kiket tartasz tehetséges színésznek?
Markovics Tamás: - Rengeteg tehetséges színész van. Szerintem, akik komolyabb szerepeket kapnak, azért ők általában jó színészek. Hisz én is most csak egy embert tudtam említeni, aki kifogott rajtam. Jó, mondhatnék olyat, hogy a brazil szappanoperák szereplői katasztrofálisak_ az affektálásuk, a teátrális kifejezésmódjuk. Nézni a tévében lehet, hogy vicces, de szinkronizálni… Szoktuk is mondani, hogy ők biztosan jól elszórakoznak a forgatáson, sőt még látszik is, hogy a jelenetek alatt is improvizálnak, de arra nem gondolnak, hogy a magyar kollégáknak ezt le kell szinkronizálni. Nagyon megnehezítik a dolgunkat. Ezt majd meg is mondom nekik, ha találkozom velük :-).

Benke Boglárka: - A szinkron mellett más területeken is kipróbáltad már magad. Mind műsorvezetőként, mind rádiós dj-ként. De szerepeltél filmben is. Hogy nyílt lehetőséged a műsorvezetésre?
Markovics Tamás: - 1992-ben indultam a Vasárnapi Turmix című műsor műsorvezető-válogatásán, amin második lettem Philip - a ma már közismert műsorvezető - mögött, és vezethettünk egy ideig egy-két popmagazint. Utána a Kispest Tv-ben kitanulhattam a televíziózás csínját-bínját, amiért a mai napig hálás vagyok Szovják Beának és Ádám Csabának. Voltam egy évig a Nap Tv-ben is. A Napnyugtában pedig egy kulturális műsort bíztak rám. Aztán az RTL Klub-on is volt egy válogatás. Ez volt az első olyan csatorna, amelyik elindította a telefonos emelt díjas interaktív játékokat. Csak az volt a különbség a mostaniakhoz képest, hogy nem egy feladvány volt, amiről beszélnie kellett a moderátornak – ami egyébként szerintem nagyon nehéz -, hanem effektíve ismert társasjátékokat tettünk át televíziós formába, "dobtak"a dobókockával, lépegettek, válaszoltak hol helyesen, hol helytelenül a kérdésekre, és hol nyertek, hol nem. A válogatáson engem választottak ki, és úgy kerültem Pokrivtsák Mónika, Jónás Rita és Tóth Gáspár András mellé. Nagy bátorság volt a producer részéről, hogy egy három perces casting után be mert dobni a mélyvízbe. Én viszont éltem a lehetőséggel, és úgy érzem, elég jól sikerült, és nem okoztam csalódást. Nagyon szép emlékeim vannak. Két évig csináltam, levezettem majdnem ezerötszáz adást. Remek társaság verbuválódott ott össze, amikor vége lett, inkább azt sajnáltam, hogy felbomlik a csapatunk, semmint azt, hogy nem szerepelhetek a tv-ben.

Benke Boglárka: - Van még olyan szakma, amit szívesen űznél?
Markovics Tamás: - Igazából sok mindent elhatároztam még gyerekkoromban: szerettem volna tévézni, rádiózni, szinkronizálni. És szerencsére ezek mind sikerültek. A rádiózás foglalkoztatott rettenetesen. Rengeteg magnókazettám maradt meg a tíz és tizenöt éves korszakomból, amikor B. Tóth Lászlót "játszottam". Mindig is szerettem volna popműsorokat vezetni. Aztán úgy alakult, hogy erre nyílt is lehetőségem, mert a DJ Rádióban még 2002-ben negyed évig vezettem egy slágerlistát, ami ugyancsak egy jópofa állomása volt az életemnek.

Benke Boglárka: - Elképzelhetőnek tartod, hogy egy pár éven belül megunod a szinkronszakmát és otthagyod? Volt már rá példa, főként, ha valaki gyerekkora óta ezt csinálja.
Markovics Tamás: - Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem gondoltam már erre. De akkor sem azt éreztem, hogy most befejezem az egészet. Végiggondoltam, hogy miért jobb a szinkron, mint bármi más. Tehát ez nem egy olyan munka, hogy reggel nyolctól délután négyig vagy mindennap, hanem egyik nap ekkor, másik nap máskor. És pont ezt is szeretem benne, hogy egyik nap sem ugyanaz, mindennap mást csinálsz.

Benke Boglárka: - Hogy fogadnád, ha valamelyik gyermeked is a szinkronizálást választaná?
Markovics Tamás: - A nagyobbik fiam "sanszos" erre: hihetetlenül jó a humorérzéke, állandóan viccel, produkálja magát, és nem is olyan rég feltett egy kérdést, hogy: „- Apa, nekem mikor mondják majd be a nevemet, és én mikor fogok szerepelni a tévében…?” Remélem kinövi :-) - bár én se nőttem ki :-).

Benke Boglárka: - Szerinted melyik szereped révén ismernek az emberek, melyik figura hatott a legjobban a karrieredre?
Markovics Tamás: - Szerintem ez teljesen szubjektív, mert van, aki a Smallvil révén, de van, akinek semmit sem jelent ez a szó és ez a sorozat. Én nagyon bízom benne – mert az elmúlt tizenhét évben azért csináltunk jó pár sorozatot és filmet -, hogy mindenkinek van egy kedves szerepe, ami az én nevemhez is köthető. A színész énem akkor igazán boldog, ha egy igazi karakterszerepet kell szinkronizálni. A vicces, kicsit „dilis” figurákat is nagyon kedvelem – mert egy kicsit....na jó, NAGYON, én is ilyen vagyok :-).

Benke Boglárka: - A legtöbben talán pont egy olyan karakter révén szoktak emlegetni, aki nem éppen a bőbeszédűségéről híres. Ő Kenny McCornick, a South Parkból. Nem bánod, hogy pont ezt a figurát kaptad Te?
Markovics Tamás: - Mikor először felhívtak, mondták, hogy van egy új rajzfilmsorozat, hogy négy fiú van benne, és én leszek az egyik. Már eleve kicsit gyanús volt, mert nem hívott túl sok időre a gyártásvezető, a többiek meg reggeltől estig ott voltak a stúdióban. A vér akkor hűlt meg az ereimben, amikor beléptem a stúdióba, és a rendező közölte, ebben a tekercsben meghalok. Mondom magamban, de jó, most indul egy sorozat, beforgatnak, erre azonnal meg is halok? De aztán közölték azonnal, hogy ne ijedjek meg, mert Kenny minden részben meg fog halni, ez egy ilyen szerep. Aztán jött a másik "feketeleves", hogy a figurám tulajdonképp nem is beszél, mert a kapucnija miatt érthetetlenül gügyög. Persze megkérdeztem a rendezőt, hogy ugye semmi célzás nincs a szereposztásában :-)... Azt álmomban sem gondoltam volna, hogy ekkora visszhangja lesz ennek a produkciónak, és hogy ennek a gügyögésnek ilyen osztatlan sikere lesz. Szokták is elég gyakran kérni, hogy utánozzam őt. És ezzel kapcsolatban még egy vicces történet. A szinkronrendező kitalálta, hogy a végén, a stáblistánál a bemondó helyett mondja be mindenki a saját nevét a figurája hangján, én meg mondtam is, hogy de jó ötlet, de aztán leesett a tantusz... És éééénnn? Én mégis hogyan? Mindenki visítozott a nevetéstől, amikor szinte érthetetlenül bemondtam, illetve begügyögtem a nevemet a vége-főcimre: mmmarrrkovvvvvvcsss tmmmmsssss...