A filmgyártás világában valahogy jóval kevesebb figyelmet kap a keresztény világ tavaszi ünnepe, mint a karácsony. Decemberben a televízió csatornák karácsonyi „filmhegyeiből” válogathatunk. Minden műfajból van karácsonyi: akció (Die Hard), dráma (Dickens Karácsonyi énekének millió feldolgozása), vígjáték (Reszkessetek betörők!), történelmi filmek (Jézus Krisztus életét bemutató sok-sok film), krimi (Poirot karácsonya), horror (Fekete karácsony és remake-je), rajzfilm (A Grincs eredetije), animációs film (Karácsonyi lidércnyomás, Shrekből az angyal). Ezzel szemben a húsvéti filmek esetében jószerivel csak Jézus életével foglalkozó történelmi alkotásokról beszélhetünk. A fent említett többi műfaj is nyilván képviselteti magát a húsvéti témájú filmek listáján, ezek száma és ismertsége azonban nem említhető egy lapon a karácsonyi filmekével. Ezért volt számomra meglepő, amikor két évvel ezelőtt az egyik adón egy húsvéti vígjátékba botlottam. Elég volt csak belepillantanom és ott ragadtam. Egy igazi, vérbő francia vígjátékot láttam Jean-Paul Belmondo főszereplésével és első osztályú magyar szinkronnal.

1979 és 1984 között Jean-Paul Belmondo négy filmet készített Georges Lautner rendezővel. A két művész igazán egymásra talált. Filmjeiket érzelmi sokoldalúság, látványos (tipikusan autós) üldözések, hangos pofonok és fedetlen keblek jellemzik. További jellemzőjük, hogy Belmondo mellett több francia színész vissza-visszatér bennük. Michel Beaune mind a négy filmben játszik, azonban karaktere minden esetben egészen más: hol sunyi kocsmáros, hol komplex jellemű jó barát, hol tántoríthatatlan kommunista. Marie Laforêt játéka az első és a negyedik filmben keretbe foglalja Lautner és Belmondo gyümölcsöző együttműködését. Az elsőben egy dúsgazdag politikus elkényeztetett, ám magányos feleségét, a negyedikben Belmondo talpraesett nejét alakítja. Mellettük sok mellékszereplőt alakító színész (pl.: Marie-Christine Descouard, Marc Lamole, Patrick Rocca) is több filmben feltűnik. Első közös filmjük (Zsaru vagy csirkefogó, 1979) klasszikus zsaru film tele vígjáték elemekkel, második alkotásuk (Szabadlábon Velencében, 1980) szintén akcióvígjáték csinos hölgyekkel és egy kis észak-itáliai városnézéssel fűszerezve. A Lautner – Belmondo páros finom eleganciával „hígítja” az akciót komédiával. 1981-ben készült el harmadik közös művük a korábban már méltatott Profi, amelyben a cselekmény drámai részére helyezték a hangsúlyt. Talán a műfaji változatosság kedvéért negyedik közös alkotásuk egyértelműen, száz százalékig vígjáték.

Ez az 1984-es alkotás lenne tehát a „Kellemes húsvéti ünnepeket” című film, mely egyben elemzésünk témája. Jellegzetes francia vígjátékról van szó, annak minden vonásával. Ahhoz, hogy megértsük mit jelent ez, szükséges bemutatnunk némileg a francia komédia kialakulását. Ha a francia komédiát az egész európai komédiairodalom tükrében kívánjuk vizsgálni, azt mondhatjuk, hogy az aristophanesi komédia (attikai ókomédia) és a menandrosi komédia (attikai újkomédia), mint két főág keveredésével jött létre. Aristophanes a periklészi korszak nagy nevettetője volt, aki a helyzetkomikumot a trágársággal ötvözve egyfajta jellegzetes „habostorta komikumot” hozott létre. Aristophanes komédiái mindig a városállam aktuális kérdéseihez kapcsolódnak, és így bőven átitatja őket a politikum. Csak a hellenizmus hozta el a Menandros nevével fémjelzett attikai újkomédia időszakát. Ez az irányzat már sokkal általánosabb, és így a jellemkomikumra épít. Menandros kifinomult, urbánus nyelvezetű drámáiban mindig fellelhetjük a gúnyt, az elnéző megbocsátást és a megváltozás reményét. Menandrosnál egy fikarcnyi politikum nincs. A menandrosi utat Terentius viszi tovább a Kr. e. II. századi Rómába, így integrálva a görög urbánus műveltséget a latin hagyományokba. Mindez valami vaskos itáliai népi színjátszással egészül ki. Ennek alapja az ún. atellana (vagy ludi Osci), az a rögtönző, csúfondáros álarcos komédia, amit az Oszk nevű italicus népcsoporttól vesznek át kezdetben a patrícius ifjak, majd a hivatásos színészek. Az atellana jellegzetes karakterei (a nagyétkű Bucco, a sötét púpos leánykereskedő Dossennus, az öreg Pappus és Maccus, a mindig középpontban álló esetlen szolga) képezik a későbbi comedia dell’arte figuráinak és így a francia népi színjátszásnak is az alapját. Az aristophanesi utat a népi színjátszással ötvözve Plautus örökíti át. Drámái nem hordoznak erkölcsi mondanivalót, inkább arra szolgálnak, hogy feledve mindent csak nevessen a néző. Plautusnak az itáliai népi nyelv fantáziáján a helyzetkomikumra (Hetvenkedő katona) és a jellemkomikumra (A bögre) váltakozva épülő komédiáiból merít a francia moliére-i drámairodalom. A francia vígjáték tehát a vérbő veretes tréfákat, sőt gyakran a politikumot sem nélkülöző, a helyzet- és jellemkomikumra egyaránt építő, finom lelkű ábrázolása az emberi gyarlóságoknak. Látnunk kell, hogy az olykor durva, obszcén poénok egy alapvetően menandrosi, megbocsátó és szemérmes ábrázolásmódot palástolnak.

Kritikánk tárgya tulajdonképpen egy filmmé „turbózott” hatszereplős színházi darab. Cselekményét tekintve a mű akár egyetlen helyszínen is játszódhatna, azonban a Lautner – Belmondo páros, hagyományaihoz híven, kiegészítette pár plusz szereplővel, egzotikus helyszínekkel és egy kis autós ámokfutással. A történet maga kísértetiesen hasonlít az olaszok drámából filmvászonra adaptált forgatókönyveihez. A Monica Vitti és Ugo Tognazzi főszereplésével készült „Narancsos kacsasült” például egy hasonló történetet dolgozott fel kilenc évvel korábban, ott azonban a hat főbb szereplőn kívül nem is volt több karakter a filmben. A néző mindkét esetben a hűtlen házastárs fondorlatos megleckéztetésén és visszacsábításán kacaghat. Míg azonban a „Narancsos kacsasült”-ben a nő (Monica Vitti) a csalárd fél, addig itt a „Kellemes húsvéti ünnepeket” című filmben Belmondo az.

A történet egyszerű. Stephane Margelle (Jean-Paul Belmondo) gyanútlan feleségét (Sophie – Marie Laforêt) földön, vízen, levegőben (szó szerint) megcsalja, míg nem egy nap a lebukás szélén fantasztikus hazudozásba kezd. Stephane minden csinos nőért oda van ezen a világon. A mű első 10 percében elképesztően túlzó bemutatását láthatjuk ennek: Stephane a legkülönbözőbb módszerekkel és pénzt nem kímélve titkolja felesége elől félrelépéseit. Vonatjegyet vált és elhiteti egy hölggyel, hogy elutaznak együtt valahova, majd egy kellemes pásztoróra után leszáll egyik állomásnál, ahol egy taxisofőr már várja, hogy estére visszavigye a feleségéhez Nizzába. Ha a szomszéd hölggyel hancúrozik, adóvevőt hagy felesége szobájában, hogy hallja, ha keresi. Stephane gyarlóságait a menandrosi hagyományoknak megfelelően maró gúnnyal mégis megbocsátó hangvétellel ábrázolja az alkotás. A film elején a hagyományos sármőr szerepkörben tetszelgő Stephane a mű előrehaladtával egyre szerencsétlenebb, szánalomra méltóbb lesz szemünkben, méltóságát azonban Belmondo elegáns játékának valamint Lautner és Jean Poiret forgatókönyvének köszönhetően nem veszti el egészen. A bonyodalmak akkor kezdődnek, amikor Stephane hazavisz magához egy lányt, akit a reptéren ismer meg, miután felteszi a feleségét a párizsi járatra. Csakhogy az éjszaka közepén Sophie váratlanul hazatér, és férjével egy szobában találja Julie-t (Sophie Marceau). Stephane hatalmas kelepcében találja magát, és nagy zavartságában nem jut jobb eszébe, mint hogy Julie a kislánya. Stephane maga is meglepődik saját ötletétől. Julie így aztán elkezd falazni neki, és egyre lehetetlenebb hazugságokat ötölnek ki ketten. Az ellentmondásos, képtelen hazugsághalmaz összeomlásától Stephane vehemens, nyughatatlan, drámai előadásmódja menti meg számtalanszor a szituációt. Olyan lendülettel és őszinte nosztalgiával mesél a helyben rögtönzött múltjáról, hogy a visítva röhögő néző szívesen enged a pergő helyzetkomikum sodrásának. A forgatókönyv szerencsére van annyira reális, hogy Sophie egy percig sem hiszi el a lehetetlen hazugságokat, és egyből válópert akar indítani. Azután, mégis úgy dönt, hogy inkább megleckézteti férjét: színleli, hogy elhiszi a mesét az eltitkolt kislányáról, és a részletekről faggatózva további hazugságokba kergeti Stephane-t. Rábírja Julie-t, hogy maradjon ott az éjszakára, ezzel borzolva férje idegeit, akinek állandóan résen kell lennie, nehogy kiderüljön valami. Hogy tovább fokozza a helyzetet, másnap kitalálja, hogy kettesben megy vásárolni Julie-vel, mivel pedig Stephane nem akarja egyedül hagyni őket, egy fontos tárgyalásáról is csúnyán elkésik. Itt kell szót ejtenünk a jellemkomikum megjelenéséről a filmben. Stephane ugyanis egy pályázatról tárgyalna a kiíró minisztérium egyik tisztségviselőjével. Egy aristophanesi komédiához híven a politikum beemelésével William Rousseau – mert így hívják a derék hivatalnokot – egymagában szolgál François Mitterand baloldali kormányzatának paródiájául. Ő egy igazi humanista, marxista baloldali figura. Már-már szélsőségesen emberbarát. Esküdt ellensége a munkásosztály kihasználásának és annak az „élvhajhász” életmódnak, amit Stephane a sikeres pályázat érdekében mindenáron titkolni igyekszik előle. Ezt az elhivatott kommunistát, míg türelmetlenül várakozik, Fleury kisasszony, Stéphane ledér titkárnője próbálja egy ideig szóval tartani, majd főnöke súlyos késését enyhítendő elcsábítani. „A főnökébe szerelmes titkárnő! Ez is a régi világ csökevénye.” – mondja Rousseau úr, majd enged a kísértésnek. Ezalatt Stephane a nagy hajszában, hogy a tárgyalásra is odaérjen, és hogy a feleségét se hagyja egyedül Julie-vel, balesetet szenved, és arra eszmél, hogy egy kórházban fekszik bealtatózva. Mire kómás állapotban, burleszk jelenetektől övezve hazaér, beesteledik, és villájában egy komplett vendégsereg várja születésnapja alkalmából. Ez a vendégsereg nyújt kereteket, hogy elérje a komédia a csúcspontját. Itt futnak össze a komédia szálai, és a vendégek szolgálnak Sophie bosszújának végső eszközéül. Sophie meghívottjai között vannak Stephane barátai, akiknek Stephane így szintén kénytelen beadni a kislányáról szóló történetet, tekintve, hogy Julie is jelen van. Stephane felesége meginvitálja a luxusvillába az élmunkásokat hajthatatlanul védelmező Rousseau-t, aki a fényűzést látva végleg eláll attól, hogy a pályázat ügyében Stephane javára döntsön. Pedig a jelenlévők közt szerepel Fleury kisasszony is, aki némi alkoholtól bátorítva keresi egyre intenzívebben Monsieur Rousseau kegyeit. Itt érkezik el vígjátékunk a csúcspontjához: csöngetnek. Beviharzik az ajtón egy igazi vörös, öregecske szipirtyó. A neve Marlene Chatigneau – ő Julie édesanyja (Rosy Varte). A nő, akihez Stéphane-nak valaha oly’ sok köze volt, akihez ifjúkori szerelem láncolta, akitől kislánya született – legalábbis a mese szerint. Na, mármost ez a nő egy alkoholista trampli a legrosszabb fajtából, és ez Stephane számára is csak barátai és üzletfelei előtt derül ki. Erre már Sophie sem számított, úgy tűnik férje megalázásában az istenek is mellette állnak. Innentől kezdve e vegyes társaság hazugságoktól és félreértésektől zsongó vacsorajelenete igazi csemege a komédia szerelmeseinek, amely egyben korlátok nélküli játékteret biztosít Belmondónak és partnereinek. A végsőkig feszített húrt Stephane rosszullét színlelésével lazítja. A vendégek nagy része ezután távozik, Julie azonban kénytelen maradni még egy éjszakát, mert anyja öntudatlan állapotba itta magát. Innentől a forgatókönyv ügyesen felkúszik egy újabb tetőponthoz. Másnap reggel Sophie és Julie is szövetkezik Stephane ellen, miután Sophie elárulja neki, hogy végig tudta mire ment ki a játék. Sophie megkéri Stephane-t, hogy költözzön vissza a „családjához”, mert nem bírja elviselni a gondolatot, hogy ő szakította el tőlük, Julie pedig bejelenti, hogy a maga részéről átpártol Rousseau-hoz, mert nagyon sármosnak találja. No, a féltékeny Stephane-nak sem kell több, kocsiba (ami mellesleg Julie édesanyjáé) pattan és Belmondo filmes hagyományainak megfelelően tökön, paszulyon keresztülhajt, hogy egy jóízűt bemosson Rousseau-nak. A száguldozást így egy klasszikus Lautner-Belmondo féle bunyó követi Rousseau konferenciáján, amit a komédia alapkonfliktusának feloldása zár le. Megérkezik ugyanis a helyszínre a három hölgy, és Julie édesanyja a Stephane által szilánkosra zúzott kocsija felett érzett bosszújában mindenki előtt kijelenti, hogy Stephane-nak semmi köze nincs a lányához. Stephane erre teljes összeroppanást szimulál, amiért nem is a saját lányát nevelte titokban hosszú éveken át, majd elviszik a rendőrök a rendbontás miatt. Végül Sophie egy kedves rendőr ismerőse segítségével kijöhet a börtönből, s amikor hazaér és látja, amint felesége köszönetet nyilvánít ennek a rendőrtisztnek, ő kezdi játszani a féltékeny, de temperamentumos férjet. Ezt az újabb komikus fordulatot Stephane a lehető legmesszebb-menőkig meglovagolja, és teátrális játéka már-már a csúcspontra ér, amikor kimerevedik a kép. A néző úgy érzi, hogy még órákig tudná élvezni az eseményeket. Teljes katarzis.

Látható, hogy a történetből akár valami nagyon jó is kerekíthető, de valami fájdalmasan középszerű is. A film előszöri megnézése után meggyőződésem volt, hogy itt egyértelműen az első helyzetről van szó, és ez tökéletesen egybecsengett ismerőseim véleményével. Itthon sokan ismerik és szeretik ezt a filmet. Az elképzelésemen azonban némileg módosítanom kellett, miután vetettem egy pillantást a film imdb-s (www.imdb.com – Internet Movie Database) adatlapjára. A művet tízes skálán 5.6-re értékelték a nézők, és így a „Kellemes húsvéti ünnepeket” Belmondo legsikertelenebb filmjei közé sorolták olyan förmedvényekkel együtt mint például „A magányos zsaru”. Az érthetetlen helyzetre az oldal látogatóinak a filmhez fűzött kommentárjaiból kaphatunk magyarázatot. Jelenleg, e kritika írásakor az adatlapon hét látogatói vélemény olvasható. Ebből kettő német, és öt magyar nemzetiségű néző virtuális tollából származik. A két német egy-egy csillagot ajánlott meg a filmnek a tízből, a magyarok közül az egyik nyolcat a többi négy pedig tízet. A magyar nézők istenítik Belmondo játékát, a németek pocskondiázzák, franciák pedig még véleményezésre sem méltatják. Erre az ellentmondásos helyzetre, amint azt a negyedik magyar kommentár írója is pedzegeti, a magyar szinkron lehet a magyarázat.

A szinkron egy igazán klasszikus darab. A film magyar változatában egy frenetikusan működő párosítás nagy korszakának lezárását, utolsó „akkordjait” hallhatja a néző. Jean-Paul Belmondo magyar hangja Sztankay István. Belmondót talán az 1963-as „Riói kaland”-ban csinálta először Sztankay, majd a következő húsz év során még számtalanszor szólaltatta meg őt. A „Kellemes húsvéti ünnepeket” után azonban egy húsz évig más hangokon beszélt magyarul Belmondo, hogy aztán a „Színészek” című film 2004-es szinkronjában köszönjön újra vissza a klasszikus párosítás. Azért lehet ennyire jó a magyar változat, mert a nézőnek olyan érzése támad, hogy Sztankaynak már nem is kellett figyelnie a szinkronra. Annyira beleéghetett 20 év alatt a memóriájába Belmondo minden gesztusa, tekintete, beszédtechnikája, hogy egyszerűen csak játszania kellett. Sztankay teljesen szabadon szárnyal, lazábban bánik a szereppel, mint maga Belmondo. Ahol csak tér nyílik, rátesz még egy lapáttal. Belmondo Stephane-ja olykor bátortalan. Zavarát leplezendő, bensőséges légkört teremtve kezd hazudozni múltjáról. Halkan beszél, mintha maga is megrendülne attól, hogy fel kell tárnia titkos múltját. Sztankay ezzel szemben vulkánként tör ki. Az ő Stephane-ja a vesztes pozíciójából támadásba lendül. Merőben más szerepfelfogás, mint Belmondóé, Sztankay mégis könnyedén ráilleszti az eredetire. Olyan benyomást kelt, mintha bármit meg tudna csinálni Belmondóval. A magyar Stephane fennhangon meséli történetét: ha már kiderül (kitalált) múltja, hát hadd derüljön ki egészen, nem titkol ő már semmit! Sztankay bátran beszél, olykor jóízűen kacarászik improvizált anekdotáin. Erre szükség is van, hiszen időt kell nyernie az újabb fordulatok kiötöléséhez. Ez a féktelen, pofátlan hazudozás csak akkor akad meg, ha Stephane maga hökken meg saját vad gondolatától, vagy ha cinkostársa (Julie) „segíti ki” egy-egy merészen fiktív elemmel a roskadozó történetet. Ennek tökéletes példáját láthatjuk, mikor Stephane felesége számon kéri, hogy ha 18 évig nem kereste kislánya Stephane-t, akkor hogyhogy most mégis felbukkant. Mesterien felépített habozása során Stephane ravaszkás, mindent tudó arckifejezést öltve hatszor megismétli a kérdést (miért?... miért?... miért?...stb.) különböző hangsúlyokkal, majd végül belátja, hogy erre semmi normálist nem tud válaszolni, és Julie-re tereli a válaszadás sorát. („Kérdezd meg tőle, majd ő megmondja!”) Erre a lány egy egyszerű tőmondattal azt mondja, hogy „terhes vagyok, asszonyom”. Ettől az információtól a három jelenlévő közül Stephane retten meg a legjobban. (Gondoljunk bele, mit érezhet a gyermek nélküli szívtipró macsó, ha csak elviekben is, de fél óra alatt egyszerre nagypapa lesz.) A lendületes hazudozás egy pár másodpercre abbamarad, és Stephane meglepett lihegéséből próbál visszazökkeni szerepébe. Belmondo hangjában itt visszafogja a meglepetését, és kimértséget szimulál, míg ismét magára nem talál. Sztankay magyar hangjával érezzük, ahogy Stephane fullad, elbizonytalanodik, de már kínjában nevetve a kiutat keresi. Belmondo bensőséges, majd kimérten meglepődő Stephan-ja nem mutat olyan feszülő ellentétet, mint Sztankayé, akinek látványos magabiztossága egy pillanatra megcsappan a hírek hallatán. Ez az ellentét pedig kulcsfontosságú egy ilyen vérbő vígjátéknál. Sztankay egyszerűen jobban használja a komédia szabta teret, és élesebben érzékelteti ezeket a komikus ellentéteket. Ugyanez a helyzet amikor Stephane észleli, hogy a Julie-vel töltendő buja éjszakába betoppanhat a felesége. Stephane a mondatát még romantikus éllel kezdi, de a végére már felszínre tör a felesége hazatérése felett érzett észvesztett aggodalma. Sztankay sokkal élesebben vált, mikor egyszer csak elkezd üvöltözni, hogy „ez a feleségem, ez a feleségem...”, mint mikor Belmondo mondata végére szövi, hogy „c’est ma femme, c’est ma femme...”. A vacsorajelenetnél is világosan láthatjuk, ha összehasonlítjuk Belmondo eredeti hangját Sztankayéval, hogy Sztankay szélesebb skálán játszik. Stephane-nak egyszerre kell Julie-t lányaként kezelni barátai előtt, bizonygatnia Monsieur Rousseau-nak, hogy luxusvillája ellenére maga is meggyőződéses marxista, és nosztalgikus, informális viszonyt teremteni egy általa soha nem látott vörös banyával. Sztankay szélsőséges stílusokat vonultat fel: lezser közöny „volt felesége” iránt, komoly magyarázat arról, hogy csak azért szolgálnak fel kaviárt, mert egy régi szovjet barátja küldözgeti neki, végül pedig kislányától „idéz”, aki folyton csak Marxot olvas: „Ó papa Marx! Ó papa Marx!”. Mindezt olyan szemtelen őszinteséggel játssza Sztankay, ami Belmondo eredetijében elsikkad, noha a francia szöveg is épp ilyen jó. Szintén egyértelműen Sztankay kerekedik felül, egy kisebb jelenetben, ahol Belmondo játékának látványa híján szinte teljesen szabad kezet kap a magyarításban. Stephane az autópályát kikerülve a bozótosban hajt kocsijával, és minden bukkanónál mond egy „Mon Dieu”-t (Istenem). Belmondo „Mon Dieu”-i mind egyformák, monoton a hangja. Mikor először láttam a filmet, emlékszem, hogy ez a jelenet maradt meg bennem leginkább. Sztankay azt mondja, hogy „Az Istenit!”. De minden bukkanónál másképp, más hangsúllyal ejti, többször palócos rövid „á”-val: „Áz Istenit”.

A szerep azért felel meg nagyon Belmondónak, mert a 80-as években halmozta a színházi sikereket is. Ebben a filmben pedig gyakorlatilag színházat kell játszani. Filmjeiben általában Belmondo jóval kevésbé teátrális, mint a „Kellemes húsvéti ünnepeket”-ben. A film kicsit olyan, mint mikor egy darabot színházi előadásról rögzítenek. A belső helyszíneken játszódó jelenetek már-már tévéjátékra emlékeztetnek. Sztankay a nyolcvanas évek közepére számtalan darab komikus főszerepét, és televíziós bohózatot (Szeszélyes évszakok) tudhatott maga mögött. Az ilyen irányú rutinja kiegészülve a fentebb már említett húsz éves Belmondo-Sztankay szinkronhagyomány nyújtotta tapasztalatával lehetővé tette, hogy egy egészen kivételes élményt nyújtó magyar változat szülessen. Kivételes, mert tény, hogy a film jobb magyarul, mint eredetiben. Sztankay kétszeresen érezhette otthon magát a magyar változat elkészítése során: Belmondo szinkronizálása a kisujjában volt, és a film színpadi jellege szintén az ilyen téren gyakorlott Sztankaynak kedvezett. Véleményem szerint a film hazai sikerének oroszlánrésze Sztankay Istvánnak köszönhető. Azonban nem feledkezhetünk meg a többi szereplő magyar hangjairól sem, akiket a régi jó magyar szinkronok szokásához híven szintén különös gonddal választottak ki.

Sophie-t, Stephane feleségét Marie Laforêt alakítja. Az első Lautner-Belmondo filmben (Zsaru vagy csirkefogó, 1979) Bánsági Ildikó, a „Polip” című sorozat 3. évadjában pedig Szerencsi Éva szinkronizálja. E két alakítását ismertem korábbról, a filmben mégis fenntartások nélkül elfogadtam Almási Éva hangjával. Almási Évát ritkán hallani manapság szinkronizálni, ezért is külön öröm kissé rekedtesen nőies hangját meghallani régebbi szinkronokban. Hangjával Sophie-nak csábítóan talpraesett nőiességet kölcsönöz. Érezzük, hogy egy pillanatig sem lehet őt átverni, minden helyzetben megőrzi méltóságát, és olykor halljuk az élvezetet hangjában, ha kérdéseivel kínosabb vizekre taszítja férjét. Almási Éva hangja sokkal karakteresebb, mint Marie Laforêt-é. Hallgassuk meg azt a jelenetet, amikor Sophie kiakad férjének azon kérdésén, hogy miért nem utazott el mégsem. Almási azt mondja „Ha! Tessék! Egy tipikus példa a férfi-hülyeségre.” Az a „ha” indulatszócska Laforêt néma szájtátására rendkívül kifejező, sokkal nőiesebb, mint Laforêt egyszerű „Et voilá”-ja. Almási Éva szintén jobb, ha a gyermektelen nőben felébredő anyai szeretet kifejezéséről van szó Julie irányában. Mikor Julie megtalálja az elrejtett húsvéti tojást, Almási kissé ironikus, de mégis babusgató hangon felkiált: „csak nem a nyuszi tojta!” Az ő esetében is hasonló a helyzet, mint Sztankaynál. Vokális képességéből/képzettségéből adódóan szélsőségesebb érzéseket fejez ki, mint Marie Laforêt.

A Julie-t alakító Sophie Marceau-t a Házibuli friss üdvöskéjét talán ebben a filmben láthatta először érettebb szerepben a publikum. Nagyon jól hozza a szexuális forradalomban felnőtt első generáció szabadosságát. Vicces látni, ahogy a „két gall generáció legjobbjai” (by DVD borító) néha nem tudnak mit kezdeni egymással. Julie, mint emancipált nő nem hagyja, hogy Stephane elcsábítsa, inkább elébe megy a dolgoknak, és magától ajánlkozik fel. Ettől Stephane kissé megzavarodik, hogy akkor hova is tegye a francia "őssármját", mire pedig kezdené élvezni a helyzetet, a felesége hazatérésétől fog joggal tartani. Sophie Marceau magyar hangja Götz Anna. Az 1985-ben végzett színésznő első komolyabb szinkronszerepei közül való ez. Üdén, frissen, profin szólal meg magyarul Julie. Götz Anna olyannyira érzi a szerepet, hogy olykor észrevétlenül plusz mondatokat is csempész Marceau ajkaira. Például, mikor egy tálcáról aperitiffel kínálgatja mosolyogva Julie Stephane szülinapi vendégeit, Sophie Marceau mosolya mögül halkan megjegyzi „csak el ne ejtsem”. Ez a francia eredetiben nem szerepel. Hangsúlyában itt érezzük, hogy már a háta közepére kívánja az egész vendégeskedést. Götz Anna nagyon jól megtalálja az összhangot Almási Évával, pergő rövid párbeszédeik a film elején, majd Stephane elleni szövetségük a végén egyaránt hiteles.

Michel Beaune, a csodálni való karakterszínész alakítja a fent már elemzett marxista ideológust és politikust William Rousseau-t. Magyar hangja Lőte Attila, aki mintha a rendszerváltással egy varázsütésre eltűnt volna a magyar szinkronizálás világából. Ez azért is sajnálatos, mert ha valaki, hát ő vérprofi a szakmában, ő a magyar szinkronizálás abszolút kaméleonja. Minden szerepet mesterien hoz, legyen az főszerep, vagy valami egymondatos kis semmiség. Rousseau magyarul kétszer olyan jámbor, emberbarát és elhivatott baloldali, mint eredetiben. Érdekes, hogy Beaune gesztusaival nagyobb összhangot mutat Lőte hangja, mint Beaune sajátja. Észre sem veszi az ember a szinkront, annyira természetes.

A Julie édesanyját alakító Rosy Varte Gyurkovics Zsuzsa hangján beszél magyarul, akinek oldalunk adatbázisában is csak ez az egyetlen szerepe van feltűntetve. Rehorovszky Béla talán megérezte, hogy erre a szerepre valami egészen különleges kell. Olyan színésznőt kellett választani, aki ijesztő hitelességgel tudna megszólaltatni egy ilyen vén alkoholista satrafát. Ez a nő egy lendületes entrée-vel tör be a történetünkbe, és a hatást az utolsó pillanatig fokozza, amíg „színen” van. Gyurkovics Zsuzsa kegyetlen, igazán kellemetlen. Nem kíméli senki dobhártyáját, és etikai érzését. Sipákol, üvöltözik, szitkozódik, ráadásul az alkohol Julie édesanyjára gyakorolt hatását demonstrálva egy idő után mindezt artikulálatlanul. A Stephane születésnapi vacsoráját követő reggelen, ahogy kiviharzik a ház udvarára és üvöltözi, hogy „Stephane, Stephane!!!”, az valami hátborzongató. Sokkal kifejezőbb, mint a francia eredeti. Kitűnő alapot biztosít, hogy megértsük, miért vág Belmondo olyan képet, amiről sejthető, hogy inkább már a halált választaná. Gyurkovics magyarán nagyszerű munkát végzett.

Végül meg kell emlékeznünk a szinkront készítő stábról is. A munkálatok Rehorovszky Béla vezénylete alatt folytak, aki a fentiekből láthatóan nagyon jó munkát végzett a hangok kiválasztása terén. Pataricza Eszter szövege tulajdonképpen tökéletes, mint azt tőle megszokhattuk. Sokszor érzéki csalódásnak tűnik, mennyire tökéletesen fedi szövege Belmondo lehetetlen szájmozgását. A tökéletes hatás elérésében nyílván Váradi Eszter, rendezőasszisztensnek is nagy szerepe volt. Nézzük meg például a jelenetet, mikor Sophie rábeszéli Julie-t, hogy aludjon ott, és Stephane jajveszékel. Csücsörített szájjal mondogatja Belmondo, hogy „Mon Dieu, mon Dieu...”. Magyarul Sztankay tökéletesen szájra tudja mondani Pataricza három „szűzanyám”-ját. A fantasztikus szereposztás gyakorlatba való átültetését Miklai Máriának köszönhetjük. A tökéletes, csúszásmentes szinkron Kocsis Éva, vágó, a időtálló hangminőség Kovács Gábor, hangmérnök munkája.

Kritikám alapján talán részben megérthetjük miért sokkal népszerűbb ez a film itthon, mint más országokban. Igazán minőségi a film szinkronja, mindenkinek csak ajánlani tudom főleg, hogy Belmondo sok filmjével ellentétben ezt az eredeti szinkronnal adták ki DVD-n. Számomra a film megnézése után egyértelművé vált, hogy Belmondót vígjátékaiban miért mindig Sztankay csinálja. Ennek ellenére nem értem hogyan adhattak csak 5.6 csillagot a nézők a filmnek az imdb-n. Tudjuk, hogy jobb magyarul, de azért franciául, németül sem lehet ennyire rossz.