Karácsony éjjelét a keresztény vallás eredetének emlékei mellett sok patinás misztérium szövi át, amelyek hálás ihletői lehetnek a művészetnek – így a filmművészetnek. Különös alakok, ódon fantazmagóriák és a valóság között kell egyensúlyoznia a művésznek, aki karácsony ünnepét választja alkotása témájául vagy hátteréül. Krisztus kegyelemhozó eljövetelére való felkészülés időszaka az advent, amelyre viszonylag korán - az V. században – „rakódott” először egy különös legenda: Szent Miklós története. Bár alakja sokat változott az utóbbi két évszázadban, és bizonyos helyeken ünnepnapja átkerült 6-áról karácsonyra, mégis ünnepi képzeletünk 1500 éves emlékképe ő. Misztikus auráját a népi szokások bővítették különös, gyakran félelmetes alakokkal. Gondoljunk csak olyan segítőire, mint a német Julklapp, a démoni Hans Trapp vagy a skandináv Knecht Ruprecht, akinek szarvas húzta szánon, különös állatok kíséretében való érkezését a fellobbanó kandallótűz jelzi. Persze az angolszászok elfje sem feltétlenül barátságos, és mi magyarok sem panaszkodhatunk krampuszainkkal, akik virgácsot hoznak. Az irodalom is javában hozzájárult a karácsonyi legendárium tágításához. Helyenként olvashatjuk, hogy a karácsony nagyon öreg ember, aki furcsa öltözetben rója az utcákat, hol feltűnik, hol ködbe vész: az elmúlt év vénséges vén megszemélyesítője.

Karácsony éje sok kísértettel, kószarémmel gazdagodott az irodalom révén. Idézzük fel Dickens karácsonyi történeteit. Különféle rejtélyes manók (goblin), kísértetekkel kötött szerződések, a múlt, a jövendő és a jelen karácsonyának szellemei teszik furcsán ünnepivé ezeket a kisregényeket. Sokszor olvashatunk karácsonyéji rossz szellemekről, akik a magányos embereket kísértik, lidércekről, akik a havas erdőben eltévedt hívő áhítatát nevetik, csúfolják. A televíziózás is továbbgöngyölítette a Karácsony alakjainak lajstromát. (pl.: Grincs, Rudolf, a piros orrú rénszarvas) Ez a megfoghatatlan, bizarrul meghitt hagyománykör adja az ünnep hangulatát, őrzi lényegének lángját. Bájos vagy kellemetlen alakjai terelgetik az embert a karácsonyi értékek (család, szeretet) felé.

Az alkotó fent említett kötéltánca e hagyományok és a valóság között kulcsfontosságú. Az ünnep transzcendens, spirituális mélységeit éreztetni kell, tehát valamennyire be kell mutatni, mégis szükséges ezen a téren az eltartott előadásmód, hogy tiszteletben tartsuk a személyes ünnepi fantáziát. Ellenkező esetben a mű rombolhatja, profanizálhatja az ünnep fennkölt misztikumát. A valóság megjelenítése azért lényeges, hogy a néző tudja kötni az élményt saját életéhez, és hogy elkerüljük a túlzott, hatásvadász misztikát. Az ünnep feszültségét csak jó forgatókönyv és mély színészi játék tudja érzékeltetni szükségtelen kellékek bevonása nélkül. E varázslás sikerének iskolapéldája a „Reszkessetek, betörők!” Ellenpéldaként a „Télapu”-t tudnám felhozni, ahol a mű elején felépülni látszó meghitt atmoszférát szinte csákánnyal rombolják az alkotók a hátralevő jelenetekben. A betörők ijesztő felbukkanása és az elsőre rémisztő öreg Marley története mögött csendesen lopakodik az ünnepi szellem, míg a Télapu materiálisan szőrszálhasogató, poláris ajándék-manufaktúra elemzése agyonüti a csodát.

1990-ben újabb karácsonyi klasszikus született. Márpedig ez nagy szó, figyelembe véve az amerikaiak rögzült karácsonyi mozgókép hagyományait. Amerikában a kötelező ünnepi kellékek között csak olyan klasszikusok szerepeltek, mint az 1947-es „Csoda a 34. utcában”, vagy a ’60-as évek két rajzfilmje: „A Charlie Brown Christmas” és a „How the Grinch Stole Christmas”. Csodával határos, hogy huszonöt év után egy film ilyen alapvetésként ékelte be magát a klasszikusok sorába. Ahhoz, hogy ennek az okát megértsük, ismernünk kell a film létrejöttének történetét és körülményeit.

Az idén elhunyt John Hughes, aki a forgatókönyvet írta, igazán otthonosan mozgott már az ünnepek megjelenítése terén. Ez a stílusjegyeiről könnyen felismerhető alkotóművész (forgatókönyvíró, rendező és producer) különös vonzalmat érzett az ünnepi atmoszféra tolmácsolása iránt. Ezt megelőzően három másik filmje is ünnepek alatt játszódott, és a lista csak bővült a ’90-es években. Magabiztos munkáját az is nagyban segíthette, hogy több a filmben megforduló színészt korábbi munkáiból ismert, sőt egy-egy szerepet egyenesen rájuk szabott. Így a főszerepet is kifejezetten Macaulay Culkinnak írta, akit a „Belevaló papapótló” (Uncle Buck) forgatásán ismert meg.

Ennek ellenére a kezdő rendező Chris Columbus körülbelül száz gyereket hallgatott meg, hogy biztos legyen Culkin alkalmasságában. A film hitelének és sikerének titkára fényt deríthet, hogy a forgatáson résztvevők mind az alkotók ifjonti kreativitását és a kivételes hangulatot elevenítik fel visszaemlékezéseikben. Valóban, John Hughes 40 évesen írta a forgatókönyvet, Chris Columbus ekkor csupán 32 éves volt, az operatőr Julio Macat 31, és ráadásul körül voltak véve egy csapat gyerekkel. Freddie Hice, a kaszkadőrök munkájának szervezője szerint olyan volt a forgatás, mintha mindennap valami nagycsalád karácsonyi ünnepségébe kellett volna menni.

Ezek az érzések a nézőre is átragadnak, és ebben nem lehet eléggé hangsúlyozni Chris Columbus szerepét. Családi légkört teremtett nagyon finom érzékkel. A forgatás során végig karácsonyi zene szólt, hagyta szórakozni a fiatalokat, ha éppen nem volt jelenésük, sőt ő maga is beszállt a játékba. Macaulay Culkinnak adott egy kézikamerát, amivel „forgatásosat” játszhatott szabad óráiban. Akkor ez még filmes körökben is nagy dolognak számított, ahogy Culkin is mondja tizenhét év távolából visszatekintve. Columbust azonban nem csak a kellemes forgatási hangulat megteremtéséért kell méltatnunk, hanem következetes, az akaratát szigorúan végigvivő munkájáért. John Hughes akkurátus forgatókönyvét pontról pontra letisztázott térbeli játékká rendezte. A szöveghűséghez szigorúan ragaszkodott, mégis teret engedett a spontán kreativitásnak, egy pillanatig sem szem elől tévesztve az ünnepi atmoszféra emelkedettségét. Az öreg Marley (avagy a hólapátos hentes) figurája például nem szerepelt az eredeti forgatókönyvben, Columbus azonban kapott az isteni szikrán, és beillesztette. Columbus célja valami időtlen elegancia megteremtése volt, ami maradéktalanul sikerült is.

A helyszínek és kellékek mértéktartó bája nagyfokú harmóniát mutat. Chris Columbus az ideális rendező volt, hogy valami eredetit hozzon létre. Elég fiatal még, hogy szabad teret biztosítson a kreativitásnak és elég tapasztalt a filmezés minden területén (forgatókönyvírás, kellékezés, kivitelezés, rendezés) ahhoz, hogy tekintélyével irányítson egy ekkora csoportot. Tehát pontosan abban a krisztusi-hamleti életkorban volt, amiről Latinovits írta, hogy megfelelő a rendezői hivatás kezdésére. „Eredeti mű létrehozásához a kor leghaladottabb eszméit egyénisége szűrőin kell átcsurgatnia, a múltak sugárkévéit agyában sűríti össze.” (Latinovits Zoltán [1985]: Emlékszem a röpülés boldogságára, Magvető kiadó, Budapest 256. o.) Columbus a maga fiatalosan humoros szemüvegén keresztül mutatja be a tévén és videón felnőtt rügyező generációt, annak szépségeivel és árnyoldalaival együtt. A „múltak sugárkévéit” is sikerrel sűríti: megeleveníti a régmúlt karácsonyok tekintélyes misztikumát ebben a nagyon is korszerű keretezésű filmben. Szinte látjuk a felhők ködén át kacagni Dickens karácsonyéji rossz szellemeit, mikor Columbus néhány holdat-rejtegető sötét felhőn keresztül a McCallister család elutazása előtti éjszakába kalauzol minket. A kísérteteket nem „lövi le” megjelenítésükkel, hanem a néző fantáziájára bízza őket. Csupán egy ajtóra akasztott angolszász adventi koszorú mikulásfigurájának bizarr éjjeli megvilágításával játszik. Az „ördöggel paktáló” kisember kívánságát teljesítő szellemek létezéséről a család másnapi eltűnésével szerzünk bizonyságot. Talán ezek a rémek vigyorognak a magányos kisfiúra az alagsori kazán tüzes szájával is. Noha ennél a jelenetnél Columbus elveti kissé a sulykot a kazán megszólaltatásával („Hello Kevin”), a magyar szinkron kompenzál azzal, hogy más nyelvű változatokkal szemben nem fordítja le ezt a részt. A kísértetekkel kötött szerződés felbontásához egy újabb transzcendens figurát hív segítségül Hughes: a Télapót. Ő sem valami megelevenedett legenda módjára jelenik meg, hanem egy egyszerű polgár Télapó megszemélyesítéseként. Emberünk valószínűleg – rutinjából ítélve - minden évben a fizetett helyi Mikulás. Jólelkű figura, aki „szolgálati ideje” után is meghallgatja Kevint, sőt ad neki a saját tic-tac-jából. (Micsoda reklám!) Természetfeletti erők közvetlen mutogatása nélkül tűnnek el és térnek vissza McCallisterék. Talán a bizarr karácsonyi alakok egyikét láthatta meg Columbus Marley figurájában is, akit utólag emelt be a történetbe. Erről tanúskodik legalábbis megjelenítése. Mintha a vénséges vén, nagyszakállú Karácsony sózná az utcák sorát magányosan, a múló óesztendő összes fájdalmával és örömével. Ennek felérzését azonban Colombus a személyes illúziónkra bízza. Marley-t egy önsanyargatásig makacs, de jószívű embernek ismerjük meg, akiről furcsa megjelenése miatt rémtörténeteket mesélnek a gyerekek. Ezzel a kis gyermek-horrorral óvatosan vezetgeti Columbus a figura misztikumának érzékelése felé a fiatal célközönséget. Az idősebbek számára a neve is beszédes lehet: Marleynak hívták Ebenezer Scrooge egykori üzlettársát is Dickens Karácsonyi Énekében. Ő volt az első kísértet, aki meglátogatta a vén fösvényt 1843 karácsonyán.

Columbus óvatos egyensúlyozása mutatja, hogy tisztában volt azzal, milyen kihívás eredeti vígjátékot csinálni egy vallási ünnep hátterével a nyugati világban. Ennek oka talán a világnak Max Weber által felismert varázslat alól való feloldása az elő-ázsiai monoteizmusokban (elsősorban a zsidó és a keresztény vallásokban). A világtól különálló (transzcendens) isten fogalmának megteremtésével a zsidó etikai prófécia deszakralizálta a világot. A tereptárgyak (fák, dombok) megszűntek köztünk létező isteneknek lenni, és lehetővé vált a racionális fejlődés. Ezt a mágiaellenességet a keresztény egyház is tovább örökítette, de az emberiség spirituális érzékenysége nehezen viselte az aszkézist, így szép lassan a szentek kultuszán keresztül visszaszivárgott a misztika a mindennapokba. Johan Huizinga mutat rá, hogy a „hivatalosan” varázstalanított, józan világból hogyan menekülnek mosolyogtatóan materiális mágiába még a keresztény misztikusok is. „Mai szemmel nézve Heinrich Seuse (1295-1366) magasztos misztikája is közel jár a nevetségeshez, mikor arra törekszik, hogy a mindennapos élet minden cselekedetét megszentelje. […] Seuse egy alma háromnegyed részét a Szentháromság nevében fogyasztja el, a maradék negyedét pedig »ama szeretet emlékére, amellyel a Mi Asszonyunk drága gyermekének, Jézusnak adott egy almát«; ezért ezt a negyedrészt héjastul eszi meg, mert a kisgyermekek nem hámozzák meg az almát. Karácsony után nem eszi meg ezt a negyedet, mert a gyermek Jézus akkor még kicsi volt ahhoz, hogy almát adjanak neki.” (Huizinga, Johan [1982]: A középkor alkonya, Helikon kiadó, Budapest 119-120. o.) Így szükség volt a vallási élet újabb megtisztítására, és a világ újbóli demitizálására, amit már a reformált vallások puritanizmusa hozott el. Az ebben élenjáró protestáns egyház vált meghatározóvá az Egyesült Államokban. Ott azonban újabb erózió indult meg a XX. században. Gondoljunk csak arra a mai kommersz mikuláskultuszra, ami Szent Miklós torzított figurájának sarki lakóhelyét szinte GPS-koordinátára pontosan meghatározná. Úgy tűnik, az emberiség nehezen viseli a csoda hiányát, lépten-nyomon visszaplántálja a hétköznapokba, mígnem addig firtatja, hogy lényegétől: a titokzatosságtól fosztja meg.

Részben a fent bemutatott mágiaellenesség és racionalizmus tette lehetővé a nyugati világ térnyerését. A művész helyzetét azonban nehezítette. A világ varázstalanítása nyomán egy vallási ünnepet ábrázoló műben nem hemzseghetnek a szentek meg az istenek úgy, mint a Mahábháratában. Pontosabban hemzseghetnek, de abból csak illúziórombolás kerekedhet, valódi ünnepi játék nem. A varázstalanított világot transzcendens csodájának megjelenítésével már nem szabad tovább varázstalanítani, mert a hit írmagját is kigyomláljuk belőle. Ezen a ponton válnak el a jó és rossz misztikus filmek. Csak egy apró egyensúlyvesztés, és kész a baj. Columbus itt azonban olyan, mint a legjobb artista: alig remeg néha. Érezte, hogy a páratlan ünnepi eleganciával nem harmonizál Bruce Broughton zenéje, hát az utolsó pillanatban felkérte a komponálásra John Williamst, aki olyan aláfestést szerzett, amit mára a karácsonyi hangversenyeken is játszanak. (Az interneten fellelhető korai trailerek között akad olyan, amelyik még nem Williams zenéjével szól. Érdekes, mennyire más így a film értelme, hangulata.)

Valóban, mintha Williams dallamaiban az ősi karácsonyok fénye elevenedne meg, mintha ezek öröktől fogva létező karácsonyi melódiák lennének, amiket azonban csak az ő ritka ihlete lelhetett meg. Letisztult dallamai erősítik Columbus diszkrét kifejezésmódját, és minden pillanatban magunk körül érezzük settenkedni a meg nem nevezettet, a meg nem mutatottat. A „Reszkessetek, betörők!” központi motívuma a ház és a holdfény. Bohumil Hrabal írja, hogy a holdfénynek „súlya is van… és az ember lábujjhegyen jár, mert a holdvilágos éj félelmet ébreszt benne” (Hrabal, Bohumil [2005]: Díszgyász, Európa kiadó, Budapest 90. o.). A már említett holdfényes éjszakai képek John Williams baljós, alattomban osonó zenéjével a nézőt kísértetlátóvá (haunted – Dickens) bűvölik. Hites templomi énekei melegséget árasztanak. Nem győzzük csodálni, hogy Williams komponálta a „Star of Bethlehem” című dalt, amely a templomi kórus előadásában két olyan régi karácsonyi ének között is megállja a helyét, mint az „O holy night”(1847) és az ukrán népi eredetű „Carol of the bells”(1916). Jól jelzi a dal kanonizálódását, hogy már német változata is létezik, mint a tradicionális karácsonyi énekeknek általában. A „Somewhere in my memory” a dickensi karácsonyhoz nyúl vissza. Dickens „The Haunted Man and the Ghost’s Bargain” című karácsonyi kisregényében az öreg iskolagondnok Philip Swidger legkedvesebb imádsága egy portré alján olvasható: Lord! keep my memory green! (Uram, tartsd meg épségben emlékezetem!) Ahogy az aggastyán minden év végén magyalággal felfrissíti az épületet, úgy frissül fel elméjében az elmúlt karácsonyok fénye, és mikor a portréhoz ér, minden évben elmondja imáját. Nagy szakadék tátong az 1990-es Chicago 8 éves Kevin McCallistere és az 1840-es évek idős londoni gondnoka között, mégis mindkettőjük az emlékeibe kapaszkodik. Az egyik azért, mert valami ördögi bűbáj folytán eltűnt a családja, a másik pedig azért, mert túlélte a vele egykorúkat. Emlékein keresztül őrizheti meg az ember önmagát. Kevin a többi boldog családot nézi Szenteste, mikor felcsendül „Somewhere in my memory” reménykeltő dallama, melynek üzenete, hogy emlékezetünk visszatalálhat az elveszett boldogsághoz. Azért is időtlen a film, mert ilyen örökérvényű elveken nyugszanak Columbus és Williams kompozíciói.

A film hangulati felvázolása után megkíséreljük bemutatni a magyar változat létrejöttének körülményeit. A ’80-as évek végétől kezdtek friss amerikai mozifilmek megjelenni a hazai filmszínházakban. Ezek zöme szinkronizáltan került a vászonra. A vadonatúj nyugati alkotások magyarítása érthető izgalommal töltötte el az itthoni szakembereket. A magyar filmszinkron kultúrájának színe-javát igyekeztek csatarendbe állítani, hogy a nyugati színvonalnak megfelelő (sőt!) magyar változatok szülessenek. Ez volt az időszak, amikor tömeggyártású fércművek is kultikussá váltak itthon a magyar szinkronizálásnak köszönhetően. A szinkronok eleinte a Magyar Szinkron- és Videovállalatban (tehát az egykori Pannóniában) és az újonnan létrejött MAHIR-ban készültek, mígnem ’89-’90-re megszületett a mozifilmekre specializált Mafilm Audio Kft. Az 1990-es „Reszkessetek, betörők!” már a Mafilmhoz került. Valószínűleg a szinkron maga is ’90-ben készült, ugyanis a vágó Kolhos Józsefné ezen kívül is csak olyan filmeken dolgozott, amelyek 1990-ben készültek, és amelyeket még ugyanebben az évben szinkronizáltak. (Kivéve a „Családi ügy” című film, amely 1989-es, de ezt is 1990-ben szinkronizálták.) Érdekes, hogy Kolhos Józsefné sem ezelőtt, sem ezután nem szerepelt egyetlen stáblistán sem. Talán a nevét változtatta meg később.

A film prioritását mutatja, hogy a Twentieth Century Fox a magyar szöveg írását személyesen akkori magyarországi képviselőjének, az egyik legprofibb hazai filmes szakembernek, a tavalyi évben elhunyt Lajos Gézának adta ki, aki 33 évesen maga is átvette a film fiatalos lendületét. Lajos Géza munkájával egyben a hobbijának élt. Szenvedélyes gyűjtő volt, és nem csak a filmeket, hanem a filmekkel kapcsolatos minden adatot gyűjtött. Számtalanszor volt jelen vendégként a Cannes-i Filmfesztiválon, ahonnan rendszerint tonnányi prospektust szedett össze, és hozott haza úgy, hogy kocsijának az alváza az aszfaltot súrolta. Ezeket azonban nemcsak gyűjtötte, hanem egytől-egyig áttanulmányozta és meg is tanulta! Lexikális tudásának, elhivatottságának, spontán humorérzékének és csavaros észjárásának nem volt párja a szakmában. Jól mutatja géniuszát a nyelvekhez való viszonya. Franciául 5 éves korában magától kezdett tanulni, hogy megértse szenvedélyének tárgyát, a képregényeket. Az angol nyelvet ugyanilyen autodidakta módon tette magáévá. A nyelvek alapos ismerete tehát számára a szenvedélyéhez kapcsolódó izgalmas tudás volt, ami páratlan olvasottságával és humorérzékével kiegészülve az egyik legeredetibb szinkrondramaturggá emelte. Ennek ellenére keveset dolgozott filmfordítóként, mert alapos munkamódszerének köszönhetően munkáit mindig az utolsó pillanatra vagy még későbbre készítette el. Az utóbbi időben elsősorban szerkesztőként működött közre, bár az elmúlt években is fordított filmeket, hiszen magyar szövegeiben még a legelszántabbak sem találhattak hibát. Az élőbeszéd szellemes szófordulatait szervesen átszőtte választékos nyelvhasználatával, és ezt a „Reszkessetek, betörők!” összes mondatánál érzékelhetjük. Lajos Géza magyar szövegének méltatására az egyes szereplők magyar hangjainak bemutatásánál térünk ki részletesen.

A magyar változatot készítő stáb vezetője Vajda István, szinkronrendező volt, aki a Mafilm Audio hajnalán rendszerint a jelentősebb mozifilmek szinkronját csinálta. Nem véletlenül ő töltötte be a Mafilmnál ezt a szerepet. A Pannónia filmstúdióban olyan klasszikusnak számító szinkronokat rendezett, mint az Édes élet, a Gyalog-galopp, a Fantomas sorozat vagy a János vitéz magyar változata. Munkáira jellemző volt olyan nagy nevek diszponálása, mint Sinkovits Imre, Latinovits Zoltán, Bánky Zsuzsa, Tolnay Klári, Váradi Hédi, Psota Irén, Mensáros László, Bárdy György vagy Garas Dezső. Kitűnő szereposztásai és szakmai tapasztalata mellet az is biztosította a szinkronizálás gördülékenységét, hogy a tárgyalt korszakban két amerikai karácsonyi film szinkronját forgatta már a „Reszkessetek, betörők!” előtt. Az első a Bill Murray főszereplésével készült 1988-as „Szellemes karácsony”, a második az 1990-es év másik jelentős filmsikere, a „Még drágább az életed”. A tengerentúli ünnepi atmoszféra magyar tolmácsolásában így kellő tapasztalatra tett szert Vajda, mire megkapta a „Reszkessetek, betörők!” szinkronizálásának feladatát. Az általa megálmodott szereposztást a Mafilm mai napig legmeghatározóbb gyártásvezetője, Fehér József váltotta valóra.

Különösen nagy kihívás lehetett a frissen felfedezett Macaulay Culkin magyar megfelelőjének felkutatása. Shirley Temple óta Macaulay Culkin jelentette a Twentieth Century Fox gyermeksztár hagyományának legfontosabb állomását, és ez rendkívüli terhet rótt a „Reszkessetek, betörők!” szinkronizálóinak nyakába. Egészen világos volt, hogy egy iskolateremtő film magyar változata készül, és Vajda István ennek megfelelően dolgozott. Végig érezzük feszültséget a magyar hangsávon. A színészek hangjátéka bizsergetően feszes, ami valószínűleg Vajda szigorú instrukcióinak köszönhető. A cseh, török, lengyel változathoz képest már a magyar főcím is szenzációs Bozai Józseffel. A más nyelvű felolvasókkal ellentétben Bozai nem suttog, hanem ráilleszti hangsúlyait Williams lopakodó zenéjére és sokat sejtető lendülettel ismerteti a stáblistát.

Vajda stábjának elsőszámú feladata egy tehetséges gyermekhang találása volt. Szerencsére a ’90-es évek eleje nem szűkölködött a jól szinkronizáló gyerekszínészekben. Végül a választás Szentesi Gergőre esett, aki a feladatot messze az elvárható szint felett teljesítette. Szentesi Gergő Kevinje éppen olyan talpraesett, természetes és helyenként pimasz, mint Culkin eredetije. Néhol még ezt is felülmúlja. Nézzük meg egyből az első megszólalását. Kevin arról panaszkodik anyukájának, hogy Frank bácsi nem engedi, hogy nézze a filmet, majd hozzáteszi: „és még csak nem is korhatáros, olyan egy szemét.” Mikor az „olyan egy szeméthez” ér belülről jövő természetességgel fejezi ki dühét. Majd mikor azt mondja: „Leégett a ház? Na, ugye, hogy nem.”, a második mondatban úgy lazára vált, hogy azt még egy felnőtt színész is megirigyelhetné.

Szintén Szentesi Gergő játékát dicséri az a jelenet, amelyikben a betörők gyanútól vezérelve elkezdik követni. Kevin elbújik a templomi betlehemben, majd mikor a betörők „elhúzzák a csíkot” (get out of here), elkezd futni, és visszatekintve mondja: „Ha visszajöttök, vár majd egy kis meglepetés.” Macaulay Culkin hangját itt utólag tették a jelenetre, ahogy gondolatban, mintegy kigúnyolva a betörőket, azt mondja: „When those guys come back, I’ll be ready”. Szentesi Gergő ijedt, Williams félelmetes zenéjére válaszoló hangját ezzel szemben ráillesztik a loholó Kevin szájára. Hasonlóan elmés megoldást találtak arra a jelenetre, mikor Kevin egy „fagyi-heggyel” leül gengszterfilmeket nézni. Azt mondja angolul: „I’m eating junk and watching rubbish! Come out and stop me!” Az utolsó mondatot cinikus éllel ejti Macaulay Culkin. A magyar változatban a végig képen lévő Culkin szájába a következő magyar mondatokat adja Lajos Géza: „Betegre zabálom magam, és mindenféle mocsadékot nézek!” Majd mikor vált a kép, Szentesi Gergő szomorkás hangon hozzáteszi: „Gyertek elő, ne hagyjátok!”. Ezzel a két játékbeli változtatással Vajda István fokozatosabbá és hitelesebbé tette Kevin örömből ijedtségbe való átmenetét. Lajos Géza tudatosan felépített szövege pedig abban segített, hogy igazán szerethetővé váljon a magyarul beszélő Kevin. A testvéreivel való civódás közben eregetett poénok is mind magyar megfelelőjükre találnak. Különös kedvencem az „Excuse me puke-breath” – „Zsibbadj el te beképzelt majom” fordulatpár. Míg az elítélő családi tekintetek össztüzében Kevin azt mondja „shut up!”, Szentesi Gergő szövege: „pofa be, roló le!”. Lajos Géza ezzel kapcsolatot teremt Kevin kisiskolás szlengje és a kísérteties kazán próbatétel kiállása között. Mikor Kevin átkutatja Buzz „maszek cuccait” („private stuff”) bájos visszahallanunk Kellér Dezső pesties nyelvújítását egy 8 éves amerikai kisfiú szájából. Lajos Géza az élő magyar nyelvre tette át a filmet azzal, hogy nem szolgai módon fordította a mondatokat, hanem hétköznapi fordulatokkal helyettesítette őket. Kevin nem akarja elárulni lakcímét a pénztárosnak, ezért azt mondja: „I can’t tell you that […] ’cause you’re a stranger”. Magyarul: „Azt biza nem kötöm az orrodra […] mert hamar megöregszel.” Szintén ékes példája ennek, amikor Kevinnek a betörőkhöz intézett laza invitálását („I’m up here you morons, so come and get me!”) egy rímes mondókába ágyazva kapja meg a magyar néző: „Itt vagyok, ragyogok, kapjatok el, ha tudtok!” A rímnek, alliterációnak a legszebb magyar szinkronhagyományoknak (Romhányi József) megfelelően komoly szerepet szán a filmben Lajos Géza. Az előző példában azonban a rím a nagydumás imázs rovására ment, hiszen a „you morons” (ti bunkók) helyett „csak” egy mondókát hallunk magyarul. Lajos Géza viszont már a következő mondatban kárpótol minket. „You guys give up or are you thirsty for some more?” – „Elég volt, vagy kértek még a pofátokba?” Szerencsésebb is, hogy magyarul a második mondatra „durvul be” a szöveg, hiszen Macaulay Culkin arcjátéka is ekkor válik kissé „rambóssá”. Még egy jelenetre érdemes utalnunk a filmben, ahol Szentesi Gergő indokoltan durva. A film elején találkozunk ezzel a pillanattal a sajtos pizza kapcsán. Azért is tűnik ésszerűnek Szentesi Gergő játékának felvillantása ennél a résznél, mert a sajtos pizza körüli csetepaté alaphangvételét ő adja meg, csak éppen mondatai belevesznek a hatalmas hangzavarba. A magyar Kevin dühösen, szinte hörögve üvöltözik Buzzal: „Utállak! Legszívesebben szétmarcangolnálak, te dagadt disznó!” A mondatok alig érthetők a zűrzavarban, mégis ezektől hitelesebb a magyar kavalkád, mint az angol, ahol Macaulay Culkintól csupán néhány erőtlen „moron”-t hallunk.

Az angolszász karácsonyt szintén Kevin szövegén keresztül közelíti a magyar nézőhöz Lajos Géza és Vajda István. Egyrészt Szentesi Gergő instruálásával a katolikus liturgiához közelítik Kevin szentesti asztali imáját. Szentesi Gergő ugyanis a katolikus celebrálás recitatív hanglejtését imitálva mondja szövegét: „Álld meg ezt a magas tápértékű, mikrohullámú makarónit és azokat, akik árengedménnyel árusították. Ámen.” Ezt az eredeti hangsávon Macaulay Culkin teljesen hétköznapi hangon mondja a protestáns amerikai közönségnek, holott ő maga is katolikus családban és iskolában nevelkedett akkoriban. Másrészt, míg Kevin az egyik betörő arcára teszi Buzz óriáspókját, a következőt halljuk a magyar hangsávon: „ajándék Jézuskától”. Eredetiben Kevin semmit nem mond. Ez egy nagyon okos fogás Lajos Gézától, de nem szabad elfelejtenünk, hogy ehhez John Hughes és Chris Columbus biztosította a kereteket, mikor a személyes ünnepi fantáziát tiszteletben tartva nem hangsúlyozták túl a transzcendens elemeket. Olyannyira csínján bántak a tobzódó amerikai télapókultusszal, annyira relativizálták jelentőségét a zsörtölődő álmikulással, hogy az ünnep mélységeit érintetlenül hagyták. Így Lajos Géza magyar Jézuskája nem okoz képzavart, teljesen természetesnek tűnik. (Ezt a lehetőséget egyébként Csörögi István is meglovagolja a második rész fordításakor, és azt mondatja Kevinnel, hogy „a Jézuska nem jár szállodákba”.) Jézuskához hasonlóan a magyar címadó mondatnak sincs eredeti nyelvi megfelelője. Mikor főhősünk átvágja kötelet, amelyiken a betörők függenek, azt mondja: „Hey guys, check this out”. Magyarul ebből a következő lett: „Látjátok pupákok? Reszkessetek, betörők!” Összefoglalva tehát Kevin karakterét abszolút magyarította Lajos Géza. Eredeti nyelvezetének köszönhetően igazán lezser lehet Szentesi Gergő. Ez a lezserség nem szövegének durvaságából, hanem fordulatosságából fakad. Vajda István pedig arról gondoskodott, hogy a magyar változatban az eredetihez képest is erősödjön a főszereplő hitelessége, és történetének kontinuitása.

A következőkben a további két főszereplő magyar hangjával kell foglalkoznunk. Ehhez elengedhetetlen, hogy röviden megismerjük a két karakter lényegi jellemzőit. A betörőket illetően John Hughes egy igazi komikus párost vázolt fel a forgatókönyvben. Egy köpcös, agresszív maffiózót (Harry), és egy nyakigláb hülyét (Marv). Joe Pesci (Harry) és Daniel Stern (Marv) kiválasztása után azonban tovább gondolta a forgatókönyvet Chris Columbus. Két ilyen színésszel a „markában” úgy érezte, hogy megvan a lehetőség a szerepek elmélyítésére. Elsősorban Joe Pesci drámaibb oldalára alapozva felépített egy intenzív feszültséget a betörők köré a film első részében. Gondoljunk itt az aranyfog motívumra, arra amint Kevint követik a furgonnal, és Harry baljós kijelentésére, mikor Kevin elbújik a templomnál: „Oda én be nem teszem a lábam.” Ez az istenfélő gonoszság különös komorságot áraszt, akárcsak a Grincs groteszk dallamától övezett éjszakai megjelenésük a ház előtt. Ez a feszültség tehát ellensúlyozza idétlenségüket, ami szintén végigkíséri a film első felét is. A két színész jól űzi ezt a kettős játékot. Éppen ennek a kettősségnek és feszültségnek az áttörése teszi olyan magával sodróvá a végső burleszk parádét. Nézzük, hogyan és mi valósul meg mindebből a magyar hangsávon.

Harry szerepére Balázs Pétert diszponálta Vajda István. Kitűnő választás Pesci itteni figurájára. A komikus pukkancs mellett jól érzékeltette Harry komoly oldalát is. Mikor a film elején rendőrnek öltözve közli a McCallister anyukával, hogy a házuk „a legjobb kezekben lesz” mesterien reflektál John Williams betétjére. Szintén kellő feszültséggel játszik, mikor Kevin felismeri az aranyfogát. Ennek a jelenetnek egyébként is nagyon jó az íve. Mielőtt Kevin összerakná a képet, kis híján elgázolja a két betörő. Vásárlásba menet furcsállja, hogy egy furgon áll Murphyék háza előtt, akik elvileg Floridában vannak. Visszafele jövet pedig majdnem elüti ez a furgon benne az aranyfogú fazonnal, akit korábban rendőrként látott. A kisfiú megdöbbenését látva Harry azt mondja Marvnak: „Nem tetszett, ahogy ez a kölyök rám nézett.” Balázs Péter nem játssza túl a dolgot. Marv tanácsára elkezdik követni Kevint. Mielőtt a jelenet elérné tetőpontját, még beszúrnak Columbusék egy geget. Kevin megáll, hátranéz, mire a furgonban a két betörő az ósdi fütyörészve nézelődésben véli megtalálni a helyzet megoldását. Erre Kevin elkezd futni, de tovább követik a rosszfiúk. Itt Williams vészjósló zenéjével szinte párbeszédet folytatva mondja Balázs Péter: „Irtó furcsa volt a tekintete, mondtam, hogy valami nem stimmel. Vagy miért futna így?” Ezek után bújik el Kevin a templomi betlehemben, és ekkor teszi Balázs Péter hangján Harry az ijesztő kijelentést: „Én oda be nem teszem a lábam.” Balázs Péter tökéletesen követi a jelenet ívét, és általában Harry komoly megnyilvánulásait. Igazán persze mégis akkor jön el az ideje, mikor elkezdhet szentségelni. Állítólag komoly feladat volt visszafogni Joe Pescit káromkodás terén, és rászoktatni a családi filmek nyelvezetére, ettől viszont szegény még idegesebb lett, majd’ felrobbant. Egy ekkora „durrancs” szinkronizálása maga a Kánaán Balázs Péter számára. A „durrancs” szóval jellemezte Haumann Péter az általa sokat szinkronizált Louis de Funèst. (Dallos Szilvia [2005]: Magyar hangja… A szinkronizálás története, Nap kiadó, Budapest 186. o.) Nem véletlen, hogy rajta kívül még Balázs Péter hiteles hangja a nagy francia komédiásnak. Igazán őszintén hozza az ilyen magas vérnyomású alakokat. Emlékezzünk csak vissza az óriási sikerű „Adóbevallás” című bohózatra, amiben Máthé Erzsi oldalán robbant fel szerepében. A film végére Harry is egy ilyen dühöngő detonátorrá válik, és magyarul még nagyobbat szól, mint angolul. Pesci egyre inkább felfújja magát, de nem jön ki belőle verbálisan az, ami fizikálisan jellemzi. Mindent messzemenően jól csinál, de a szitokszó tilalommal egy komoly kifejezőeszközétől fosztották meg minden vásznak maffiózóját. A nagy végjátéknál nem mindig tud mit kezdeni a szövegével. Nem így Balázs Péter, aki ekkor csúnyán földhöz vágja az összes más nyelvű Harryt. Lajos Géza és Balázs Péter kéz a kézben brillíroznak: „Where are you, you little creep?” – „Te kis PONDRÓ, hova bújtál?” Balázs Péternél ízesebben lepondrózni valakit, nem hiszem, hogy lehet. Aztán csak a magyar Harry asszociál csirkére, mikor Kevin „ráventillál” egy kis párnatollat. Balázs Péter azt kezdi magyarázni, hogy „kitekerem a nyakad…” (now, you’re dead), majd a tollincidens után teszi hozzá, hogy „mint egy csirkének”. Angolban Harry itt semmit nem szól. Miután Harrynek kiveri az aranyfogát egy festékesdoboz, úgy érzi, hogy megtalálta a helyes megoldást: „I’ll kill him, I’ll kill him.” Joe Pesci ezt félőrülten, kicsit magának mondja, de látjuk, hogy szíve szerint ótvar módón káromkodna. Lajos Géza itt a kiterjesztő értelmezés alapján fordított: „Kinyiffantom, széjjeltépem, felaprítom, megdarálom!” Balázs Péter üvölt, magáévá teszi a filmkockákat, betölti a vásznat. Aztán mire azt ecseteli, hogy „még egy ilyen dobásod van kölyök, és a kukacoddal fogok horgászni a cápák tengerében”, addigra a hangján valami patológiás gyűlölet lesz úrrá. Érdemes figyelni Lajos Géza humorára a magyar szövegben. Miközben Harry félájultan fetreng, Marv átdobja rá a „jézuskás” pókot, és pajszerjával készül lecsapni, mire Harry elkezd ébredezni, és megkérdezi, hogy mit csinál. Marv szinte suttogja, nehogy elszaladjon a pók: „Ne mozdulj, meg ne moccanj!”(Harry, don’t move, don’t move) Erre Harry angolul ijedten ismételgeti Marv nevét. Magyarul: „Marv, az Istenért, LAZÍTS!” A kómás Harrynek ez a pszichologizáló attitűdje Marv eltökéltségével szemben verhetetlen. Miután Marv rávág egyet a pajszerral, az angol nyögések helyett Balázs Péter szentségel: „A kirelejzumát!” (kyrie eleison = uram, irgalmazz!) Lajos Géza Harry argóját is visszaadja az olyan fordulatokkal, mint „feldobni egy pofát” a zsaruknak („to have a face to go with their questions”), vagy „letenni egy gyilkost az asztalra”. A két betörő viszonyát pedig következetesen visszatérő „dedós” szavakkal hozza közelebb a nézőhöz: dilipók, hígagyú, gyogyó. A dilipók első elhangzásánál Harry egyszerűen azt mondja angolul, hogy „you’re sick”. A magyar változatban a fordulatot ezután folyamatosan belecsempészi Harry szájába Lajos Géza. Ugyanilyen ismétlődő mondat Harry részéről, hogy „forrófejű vagyok” (pontosabban: „fohhófejű vagyok!”). Mikor Balázs Péter először mondja ezt, premier plánban látjuk Harryt, viszont eredetiben csak jajgat. Ugyanakkor a szájmozgására kitűnően illeszkedik a magyar mondat. Angolul nincsenek ilyen ismétlődések, magyarul viszont éppen ezek a visszatérő fordulatok vésik bele a karaktereket a néző emlékezetébe. Harry szövege szempontjából még a kötélen mászós jelenetet érdemes megvizsgálni. Miután Kevin a „Reszkessetek, betörők!” felkiáltással előveszi a bozótvágót, Harry azt mondja Marvnak: „Go back, go back!” Magyarul: „Lógás innen, szedd a kezed!” A zuhanásukat követően is olyan helyre írt szöveget Lajos Géza, ahol eredetileg nem volt. Mikor feltápászkodnak, Marv Harry útjában áll. Az angol morgás helyett a magyar néző kis alliteráló zsörtölődést kap: „Ne állj elém te rablók réme!”

A másik betörő, Marv magyar hangja Márton András. Nehéz lett volna jobb hangot választani számára. Daniel Stern infantilis játékát szinte egy az egyben megkapjuk magyarul, még a hangszín is stimmel. Óvodás tiltakozása, hogy Harry dilipóknak hívja, az idétlen Vízi Naplopók elnevezés, mind jól szólnak magyarul. A feszültséget keltő részeknél is remekel Márton András. Ő is ráérez, hogy ennél a filmnél a zenével is szinkronban kell lenni. Mikor elhatározzák másodszor is, hogy kirabolják McCallisterék házát, éppen a szomszédoknál „dolgoznak”. Marv az üzenetrögzítőn hagyott üzenet alapján jön rá, hogy McCallisterék valóban elutaztak, és örömében kissé idétlenül azt mondja Harrynek: „The silver tuna tonight!” Ezután Harry szemszögéből látjuk, amint belenéz egy színes kaleidoszkópba, és azt suttogja Williams bűvös csengettyűivel: „Wow”. Mintha újra kezdenének felsejleni a már egyszer megidézett karácsonyi lidércek. Magyarul viszont nehéz lett volna visszaadni Harry „wow”-ját, ezért Balázs Péter itt csöndben maradt, és Márton Andrásra várt a médiumi feladat. Marv szövege magyarul: „A mézes bödön ma éjjel!” Márton András groteszk, rajzfilmszerű gonoszsággal ejti a szavakat, és ezzel sikerül felépítenie a feszültséget, amit a szemfényvesztő kaleidoszkóp és Williams csilingelő rémisztgetése visz tovább. Ez alatt Márton András kajánul kacag. Ez a kacaj ugyan nem éri el azt a hatást, amit Joe Pesci csendes „Wow”-ja, de a megelőző mondat bőven kárpótol ezért. Sokkal inkább összejátszik Williams betétjével, mint Daniel Stern. Ezért persze nem szabad Sternt hibáztatnunk, hiszen a zenét jóval a forgatás után, az utolsó pillanatban szerezte John Williams. Márton Andrást természetesen a teljesen hülye megnyilatkozásoknál sem kell félteni. Ilyen szempontból kiemelendő jelenet, mikor a furgonban találgatják Harryvel, hogy vajon milyen zsákmányt rejthetnek a nagy családi házak. Harry sorolja a videókat, hifiket, értékpapírokat, mire Marv közbeszúrja, hogy: „Játékok.” A nagy lelkesedésben Harry tudomást sem vesz erről a felvetésről, de Márton András hangjából halljuk, hogy valahol ebben a tényezőben látja Marv az egész akció értelmét. Szinte teljesen észrevétlenül rejti el ezt a szót Márton András a felsorolásban, de annál szórakoztatóbb felfigyelni rá. Érdemes utalni még arra, hogy Lajos Géza az ő szájába is ad egy kis rímet a magyar nézők számára mára klasszikussá vált fordulatpárban:

Harry (Balázs Péter): Hamuripők, hol a cipőd!? (Why the hell did you take your shoes off?)

Marv (Márton András): Állj már üresbe, hogy’ van toll a füledbe’? (Why are you dressed like a chicken?)

A főszereplők magyar hangjai után az „eltűnt” család hangjainak bemutatása tűnik indokoltnak. A szülők Bánsági Ildikó és Dunai Tamás hangján szólalnak meg. Mindketten melegséggel töltik meg szerepeiket, és egy igazi házaspárt varázsolnak elénk Catherine O’Harával és John Hearddel.Elhisszük nekik ezt a szép házasságot, és hogy képesek „menedzselni” egy ekkora családot. Kate (az anyuka) maga a gondoskodás. John Hughes kitűnően megragadta a családanyák főbb problémáit Kate karakterében. Elutazás előtt azon aggódik, hogy nehogy „rájuk romoljon” a tej (get rid of it), a repülőn pedig, hogy bezártak-e és kikapcsoltak-e mindent otthon. A kettő között pedig még arra is van ideje, hogy megdorgálja legkisebb fiát, amiért mindig neki kell „kihúznia a gyufát” (to make trouble). Az előbbi két idézőjeles példával ismét Lajos Géza munkájára hívtuk fel a figyelmet. Szép természetes magyar kifejezéseket hallunk, csak sajnos ez ma nem mindig magától értetődő szinkronizált filmekben. Bánsági Ildikó mértékkel játssza Kate kétségbeesését, különösen a műfajhoz viszonyítva. Legszórakoztatóbb pillanata talán a hisztérikus scrantoni reptéri jelenet. Verebély Ivánnal (a jegyeladó) sikerült megtalálniuk a komikus összhangot, élvezet hallgatni ezt a párbeszédet is. A film végén, mikor Kate hazaér, az anyai gyengédség is igazán őszintén hat Bánsági Ildikó hangján. Szépen játszik a magyar szövegnek a becéző szavaival (kicsikém, kicsi szívem, kis bogaram).

John Heard játékán Dunai Tamás hangja sokat lágyít. Heard egy meglehetősen maszkulin alkat, és szerepei rendszerint ehhez a minőségéhez igazodnak. A „Reszkessetek, betörők!” ebből a szempontból kivétel. Egyes visszaemlékezések szerint meg is gyűlt Chris Columbus baja, mikor el kellett fogadtatnia vele bizonyos jeleneteknél, hogy Macaulay Culkin dominánsabb lehet nála. A szerepe szerint John Heardnek itt egy családcentrikus figurát kellett életre keltenie. A feladatot tisztességgel teljesítette. Dunai Tamás hangján azonban egy sokkal őszintébb, szerethetőbb McCallister apukát ismerünk meg. Rendkívül megnyugtató jelenséggé vált magyarul Dunai Tamás karaktere. Ezért is disszonáns egy ponton picit a szövege a magyar változatban. A ’90-es évek elején a magyar nézők rendszerint fölhördültek egy jelenetnél, mikor a McCallister apuka a francia hatóságoknak telefonált, és egy félszeg „parlez anglais?” után a következőt kérdezte: „Szóval nincs senki, aki beszél valamilyen emberi nyelven?” Egy ilyen ronda jenki elszólás beindította a hagyományos reflexeket az akkori magyar közönségben. Ami ennél is érdekesebb, hogy az angol változatban nyoma sincs ilyen otrombaságnak. John Heard komolyan próbálkozik tovább franciául: „Est-ce qu’il y a une personne qui parle anglais là?” Rejtély, hogy miért húzta ki a francia szöveget Lajos Géza, a francia képregények szerelmese. Jóval érthetőbb viszont, hogy miért írta át Dunai Tamás utolsó mondatát a filmben. Arról a jelenetről van szó, amikor a McCallister apuka megtalálja Harry aranyfogát a padlón. Angolul azt kérdezi: „Honey, what’s this?” Magyarul: „Aranyom, mi ez a…” Ez a kimondatlan szóismétlés nagyon kifejező John Heard mimikájával.

A következő családtag, akivel érdemes foglalkozni, Frank bácsi. Valószínűleg ő sok magyar néző kedvence. Az ő esetében a szerep szöveg általi elmélyítésének lehetünk tanúi. Egy kisszerű, garasoskodó alak ez a Frank bácsi, a szegény rokon tipikus esete. A humora viszont aranyat ér. Mindezen jellemzőit mesterien domborítja ki Rajhona Ádám, aki korlátok nélkül kamatoztathatta tehetségét Lajos Géza magyar szövegével a kezében. Ráadásul bizonyos fizikai hasonlóság is felfedezhető Rajhona Ádám és Gerry Bamman között. Frank bácsi a magyar változatban tulajdonképpen rímekben beszéli végig a filmet. Például mikor a kisfia megkérdezi, hogy mikor kell lefeküdniük, ezt válaszolja angolul Frank bácsi: "Early. We're leaving the House at 8 a.m. on the button." Magyarul: "A csapat korán nyugodni tér, s nyolckor irány a repülőtér" Mikor másnap reggel elalszanak, Frank bácsi azt hajtogatja Kevin apjának, hogy kizárt, hogy elérjék a repülőt. Aztán mikor mégis elérik, angolul ugyan meg sem szólal, de a magyar szinkronban a nagy ujjongásból tisztán kihallatszik Rajhona Ádám: "Mondtam srácok semmi vész, velünk együtt megy a gép." Frank bácsi szintén nagyot alakít az egyik párizsi jelenetben. A későbbre eltett rákokat kezdi nagy hangon, félig franciául felszolgálni: „Attention, attention! Look what I have found in ze (!) kitchen! Mes petits enfants, do you want a little shrimp?” Lajos Géza a franciaságot és a rímeket is beletette Rajhona Ádám megszólalásába: „Attention, attention! Nézzétek, mit találtam à la cuisine! Oh la la, oh la la! Jó gyerekek legyetek, hadd nőjön a begyetek!” Az angol változat Rajhona „Oh la lá”-i és a mondókája nélkül üresen kong. Frank bácsi magyarul sokkal viccesebb, mint angolul. Nem véletlen, hogy sok amerikai kritika alapvetően negatív, kellemetlen figuraként írja le. Úgy tűnik, hogy magyarul a filmben végig jellemző rímeket, poénokat és mondókákat Frank bácsi esetében sűrítve kapjuk.

A családból még Buzz, Kevin bátyja és az őt magyarul megszólító Petrik Péter érdemel különösebb figyelmet. A szerep dramaturgiailag több szempontból is fontos. Egyrészt ő hivatott érzékeltetni az öreg hólapátos Marley figurájának misztikumát a rémtörténet elmesélésével, másrészt övé a film zárszava. Devin Ratray eredetijét Petrik Péter sok tekintetben túlszárnyalja. A hólapátos hentes (shovel slayer) horror történetét nálánál jóval érzékletesebben adja elő. Suttogó hangján kitűnően érvényesülnek Lajos Géza frappáns sorai. Érdekes összehasonlítani egy mondat erejéig a két változatot. Angolul: „Back in ’58 he murdered his whole family and half the people on his block with a snow shovel.” Magyarul: „Még ’56-ban […] a családját és a fél szomszédságot hidegre tette egy szimpla hólapáttal.” Lajos Géza formailag szépen kiszínezte Buzz mondanivalóját. Hogy ’58-ból szándékosan lett-e ’56, afelől csak találgatni lehetne, mindenesetre különös az eltérés. Petrik Péter elbeszélő hangvételének különösen erős része, mikor a másik két gyereket delejező hangon a következőt mondja: „Minden éjjel föl-le járkál az utcán, és sózza a járdát.” Buzz végső mondata előtt még egyetlen résznél állhatnánk meg Lajos Géza szövege miatt. A következő példa olvasása után joggal lehet olyan érzésünk, hogy sokat emlegetett dramaturgunk (a szó legnemesebb értelmében) valami pedagógiai küldetéstudattól vezérelve didaktikai célzattal szórta el a magyar szólásokat, mondókákat a szövegben. Úgy tűnik, szinte kereste az alkalmat, hogy be-beszúrjon egyet. A film végén mikor Buzz megköszöni Kevinnek, hogy nem égette le a házat, kezet nyújt neki. Kevin elfogadja, és azt mondja „Thanks, Buzz.” A magyar változatban a kezét felemelő Buzz, miután vált a kép Kevinre, azt mondja: „Itt a kezem.” A „thanks, Buzz” helyett pedig Szentesi Gergő befejezi a mondást: „… nem disznóláb.” Buzz tesz pontot a film végére, megszakítva kérdésével a havas karácsonyi idillt: „Kevin, what did you do to my room?” A magyar változat vége összecseng a fim magyar címével, ami az összes egyéb nyelvi változattól eltérően egy felkiáltás (Home Alone – Reszkessetek, betörők!). Petrik Péter önkívületben üvölt Devin Ratray eredetijéhez képest: „Kevin, mit műveltél a szobámban?!” Azért is szerencsésebb ez a befejezés, mert lendületével szinte „felkonferálja” a végefőcím első, tempósabb számát, a Merry Christmast.

A magyar szinkronizálás remekműveinél már láthattuk, hogy egészen komoly figyelmet kapnak az epizodisták is (pl.: A profi). Ez itt sincs másképp. Bemutatásuk során karaktereik filmbeli kibontakozásának sorrendjéhez igazodunk. Elsőnek a „Szennyes lelkű angyalok” magyar megszólalásaihoz kellene fűzni néhány gondolatot. Szabó Ottó (Johnny) és Izsóf Vilmos (A Kígyó) szenzációsan „hozzák” a 30-as évek gengsztervilágát. A ’90-es években valószínűleg minden gyerek kívülről fújta a beszélgetésüket. Szabó Ottó csalhatatlan érzékkel mondja emblematikus sorait: „telepumpállak ólommal”, „tartsd meg az aprót, te mocskos állat!” Érdekes, hogy angolul is szó szerint „filthy animal” szerepel a szövegben, és hogy nem szinkronizálták Ralph Foody (Johnny) nevetését. Annyira hasonlít Szabó Ottóéhoz, hogy erre csak akkor jön rá az ember, ha átvált az angol hangsávra. Különös Szabó Ottót ennyire nyúlfarknyi szerepben hallani egy mafilmes szinkronban, hiszen ő hivatalosan a Pannónia állományában volt.

Nem vitás, hogy Gruber Hugó nagy alakításokkal ajándékozta meg a magyar szinkront. Balzak őrmester egy ötmondatos szerep, mégis teljes fényében mutatja Gruber karakterizálási képességeit. A magyar szinkronizálás történetének egyik legtökéletesebben megoldott pár pillanata ez a telefonbeszélgetés Kevin anyja és a „családi válság operatív egység” Balzak őrmestere között. Fél perc, amivel a legmegveszekedettebb kétkedőt is a magyar szinkron ügye mellé állíthatjuk. Gruber Hugó komikus főszerepeket szinkronizáló színészek sorát utasítja maga mögé itteni precizitásával. Talán ez az a pont, ahol abszolút fölényt szerez a magyar változat az angollal szemben. Ennek az oka az lehet, hogy Gruber Hugó Larry Hankinnél sokkal több eséllyel tanulmányozhatta a karaktert: az igazi betokosodott bürokratát. Magyarország az ilyen figurákból vitathatatlanul nagyhatalom. Az a fantasztikus Gruber Balzak őrmesterében, hogy magyar hangsúlyai, elharapott szavai és egyáltalán atmoszférája jobban passzol a képhez, mint az eredeti hang. Balzak őrmester igazán látványosan eszi fánkját, nemtörődöm nyammogása mégis csak a magyar néző rekeszizmait csiklandozza, angolul ugyanis semmi ilyesmit nem hallunk. Itt válik Gruber Hugó előnyére bábszínész volta és a képessége, hogy tökéletesen uralja hangképző szerveit. Gruber szerepértelmezése után a kegyelemdöfést Lajos Géza magyar szövege adja a nézőnek: "A gyermeket tettleg bántalmazta egy részeg és/vagy elmebeteg közeli hozzátartozója? A gyermek esetleg mérget nyelt és/vagy egyéb tárgyat, amely a torkán akadt?"

A film előrehaladtával elérkezünk egy érdekes karakterhez. John Candy játssza. Ő a jelen karácsonyának nagy, nevetős szelleme, ha úgy tetszik az igazi télapó. Kicsit nehéz ráismerni, hiszen se nem látunk keresztül rajta, se nincsen nagy fehér szakálla. Mégis ő az. Kevin az álmikulástól kéri vissza karácsonyra a családját, mert tudja, hogy az igazinak dolgozik. És íme, John Candy figurája viszi haza az édesanyját. Ő Dickens alakjainak hűséges ábrázolása. Nem holmi röhögő rém, hanem a karácsony igaz szelleme, szellemisége: felebaráti szeretet, csupa melegség és ünnepi vidámság. Így képes a győzelemvetésre a sikertelenség és a szegénység felett. John Candy alakja egy becsődölt polkazenekart vezet, akik „minden évben 48-49 hetet úton vannak”, és éhbérért zenélnek. Nehéz sorsa dacára odafigyel más problémáira, és segít, ahol tud. Azt hiszem, ő a Lajos Gézához legközelebb álló karakter a filmben. E figura kapcsán érzékelhetjük leginkább, hogy mit is jelent az, ha Lajos Géza magyar szöveget ír. A karakter neve angolul Gus Polinski, és így hívják minden másnyelvű változatban is. De nem úgy magyarul, hiszen számunkra ő „Polak Romanski – subidubi ezt kapd ki”. Lajos Géza nem állhatta meg, hogy kihagyjon egy beszédes lengyel (=polák) nevet (a mozirajongó vicce Roman Polanskival) és egy laza utalást Flintstone Frédire. John Candy körülbelül a felét mondja el angolul mindannak, amit magyarul Vajda László. (Szomorú, hogy a két nagyszerű színész egy év különbséggel hagyott itt minket a ’90-es évek derekán.) Lajos Géza magyar szövegével kikerekedik a szerep. Már a megjelenésével kialakuló helyzetkomikum is bájos. Sűrű bocsánatkérések között hívja el Romanski a jegyeladó pulttól Kate McCallistert, miközben maga a jegyeladó csendesen hozsannázik, hátha végleg megszabadítja a bestiától. Ezt követi a már idézett bemutatkozás, majd Romanski polka-kirohanása. Ami itt a magyar hangsávon elhangzik, egyszeri megnézés alapján fel nem dolgozható. A „ vadnyugat polka királya” (Polka King of the Midwest – ezt a közép-nyugatot magyarul úgysem értette volna senki) végtelennek tűnő szójátékos anekdotázásba kezd. A polkazenekar bemutatásakor az angolnak megfelelően minden szinkronizált változatban „Kenosha Kickers” hangzik el. Magyarul természetesen ők a „Büdgös Bogarak”. A Polákunk által végighadart vagy énekelt dalok is minden nyelven „Twin Lakes Polka”, „Yamahoozie Polka”, „Kiss Me Polka” kivéve magyarul: „Ikersiker polka”, „Csecsénszopott polka”, „Csóka polka”. Aztán mikor magyarázza, hogy a ’70-es években olyan sikeresek voltak, hogy 623 lemezt tudtak eladni, Vajda László kedves, öblös orgánumán hozzáteszi, hogy „vitték, mint a cukrot” („they loved it”). Itt Kevin anyja egy erőtlen kísérletet tesz az eredeti témához való visszakanyarodásra, és megkérdezi: „Hol? Chicagóban?” Mire megjegyzi Romanski, hogy nem, hanem Sheboyganben. Ez angolul nagyon viccesen hangzik, mivel a Chicagót is „s”-sel ejtik, és annál nagyobb a meglepetés az isten háta mögötti városka hallatán. A többi szinkronban a poén elvész. Magyarul viszont ezt is megoldotta nekünk Lajos Géza. Vajda László ugyanis Sheboygan helyett St. Pault mond, és megjegyzi, hogy azóta csak St. Paulkának hívják. Az „elkalandoztam, mint pap a pipán” megnyilvánulás is csak magyarul ekkora telitalálat, angolul annyit mond John Candy, hogy „I’m rambling on here.” Lajos Géza alaposságát dicséri, hogy a polkabanda Milwaukee-i úticélja helyett a „jó öreg Wisconsint” nevezte meg, hiszen erről nagyobb valószínűséggel hallhatott a magyar néző. Vajda László mindezt ráadásul annyi melegséggel ejti, hogy a kedves nézőnek nosztalgikus érzései támadhatnak a soha nem látott amerikai állammal kapcsolatban. Ebbe a rövid jelenetbe Lajos Géza még egy poént belecsempészett. Mikor angolul annyit mond Candy, hogy „see the guy in the yellow jacket over there?” Vajda még tréfás magyar áthallással, de azért lengyel hangzású névvel fel is ruházza a kérdéses embert: „Látja ott a jó öreg Nyebaszkit a sárga dzsekiben?” Ezt követően az utazás során van egy jelenet a furgonban, ahol a nagy zenélésben Romanski felajánlja Kate-nek, hogy fújja meg a klarinétját. Angolul azt mondogatja, hogy „try it!”, magyarul pedig, hogy „Fújja meg, fújja meg… mint Iván a karórát”. (Ha valaki a Pa-Dö-Dö együttes „Báj-báj Szása” című száma és a „Reszkessetek, betörők!” magyar változata alapján volna kénytelen rekonstruálni a magyar rendszerváltás időszakát – Isten ments! – joggal arra a következtetésre juthatna, hogy a magyar társadalom számára a legfájóbb pont a karóráknak az orosz katonákkal párhuzamos eltűnése volt.)

Még egyetlen szereplőről szándékozom röviden írni. Az öreg Marley (Roberts Blossom) figurájának misztikumáról és jelentéséről már korábban szóltam, ezért most csak Benkő Gyula játékának bemutatására szorítkozom. Talán neki lehetett a legnehezebb feladata. A film kétharmadánál szólal meg először Marley, de már a film eleje óta épül, és egyre erősödik körülötte a „hólapátos hentes” legendája. Ennek terhe alatt kellett Benkő Gyulának köznapi hangon megszólalnia úgy, hogy ne rombolja le a misztikumot. Csodálatos játékában segítette a háttérben éneklő gyermekkórus és John Williams dallamai. Hangja önmagában annyi tekintélyt kölcsönöz Marley figurájának, hogy az egy jottányit sem enged spirituális erejéből. Benkő Gyula eléri a szerep mélységeit, és hihetővé teszi, hogy ez a makacs, de alázatos öregember hallgat egy kisfiúra. Az öreg és a gyerek templomi beszélgetésében összeér a transzcendens és az immanens: mintha Marley legendájának szertefoszlásával a karácsonyi szellemek felkarolnák Kevint a betörők elleni harcban. A megtérő kisfiúnak a harangok megkondulásával jelzik a feladatát. A film semmit sem erőltet a nézőre. A finom jelek mentén egy szép mese körvonalazódik, ha akarjuk. Ha nem akarjuk, akkor egy jó vígjátékot látunk. Ínyenceknek a láthatatlan határvonal keresését ajánljuk figyelmébe!

Összefoglaló jelleggel kellene szólni néhány tanulságról, következtetésről írásom végén. Azt hiszem, a fent elmondottak fényében alátámasztottnak tekinthető az a kijelentés, hogy a „Reszkessetek, betörők!” - szórakoztatóipari volta ellenére - sikerrel közvetíti a karácsony szellemét és lényegét. Bizonyára sokan tartják rajtam kívül is úgy, hogy ez a film valamiért több, mint sok más ünnepi vígjáték. Az írásomban erre a sejtelemre kerestem a magyarázatot, és úgy vélem több ponton a nyomára is akadtam. A magyar változattal kapcsolatban leszögezhető, hogy az utolsó háttérmegszólalásig minden stimmel. Ez talán nem meglepő, ha azt veszi figyelembe az olvasó, hogy a kritika minden terjedelmi korlát áthágása után sem volt képes a film kapcsán olyan színészek játékáról beszámolni, mint Balázsi Gyula, Győri Ilona, Hámori Ildikó, Melis Gábor, Varga T. József vagy Velenczey István. A magyar szinkron készítői különös figyelmet fordítottak a családi hangzavarra is, és az ebben közreműködő gyerekszínészek munkájáról sem számoltunk be részletesen. A magyar néző Kiss Erika, Köves Dóra, Minárovits Péter játékának köszönhetően akkor is egy valódi családi felfordulás kellős közepén érezheti magát, ha történetesen egyedül nézi a filmet. A magyar szöveg részletes elemzése után elmondható, hogy ha minden filmnek ilyen kimunkált szövege lenne, a gyerekek számára a tévézés az irodalom óra alternatíváját jelenthetné. Ez természetesen túlzás, mégis úgy gondolom, hogy nyelvészeink és más szakembereink bevonásával egészen különleges pedagógiai szerepet kaphatna a magyar szinkronizálás. Ez sajnos ma még utópia. A „Reszkessetek, betörők!” magyar változata viszont nagyon is valóságos, úgyhogy ezt ajánlanám mindenkinek sokadszori megnézésre, és itt ragadnám meg az alkalmat, hogy megköszönjem a szívós olvasó türelmét. Békés Karácsonyt és Boldog Új Évet kívánok Mindenkinek!

Irodalom

Culkin, Macaulay [2006]: Junior, Miramax kiadó

Dallos Szilvia [2005]: Magyar hangja… A szinkronizálás története, Nap kiadó, Budapest

Dickens, Charles [1999]: Karácsonyi történetek – Christmas Stories, Marfa-Mediterran kiadó, Budapest

Hrabal, Bohumil [2005]: Díszgyász, Európa kiadó, Budapest

Huizinga, Johan [1982]: A középkor alkonya, Helikon kiadó, Budapest

Latinovits Zoltán [1985]: Emlékszem a röpülés boldogságára, Magvető kiadó, Budapest

Tészabó Júlia [1994]: Nagy karácsonyi képeskönyv, Móra Könyvkiadó, Budapest

Weber, Max [1982]: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme, Gondolat kiadó, Budapest