Nem túlzás azt állítani, hogy Joseph L. Mankiewicz veretes Julius Caesarja a hollywood-i Shakespeare-adaptációk egyik legnagyszerűbb darabja. A rendező az ’50-es évek álomgyári válságának kellős közepén, amikor a hatalmas büdzsével készülő, trónbitorló stúdiófilmeket sorra alámosták az alacsony jegyeladások és a kíméletlen szakmai fogadtatás, egy szolidabb, emberléptékű történelmi drámát adott ki a kezei közül. Esszenciális Shakespeare-t forgatott, amelyben a világirodalom császárának ezerárnyalatú mesealakjait világhírű angol-amerikai sztárgárda mintázta meg: John Gielgud, James Mason, Louis Calhern és a fiatal Marlon Brando brillírozott a főbb szerepekben. Külön öröm, hogy a klasszikus magyar szinkron is „megemlékezett” a filmről, és már 1961-ben olyan magyar változat látott napvilágot, amelyben Ungvári László (Gielgud), Bessenyei Ferenc (Calhern), Bodrogi Gyula (Brando), Kálmán György (Mason) és Kállai Ferenc (Edmond O’Brien) egyesítették erőiket. A névsor felettébb díszes, még akkor is, ha a vájtfülűek Brando és Bodrogi összekötését mai felfogásukkal különösnek találják, esetleg megmosolyogják.

A Pannónia Filmstúdió 1961-es munkája azonban már régen kiesett a pixisből, természetesen a film egyébként is fröccsöntött DVD-kiadásához frissített szinkronverziót kevertek. A Central European Studio több régi filmet újrahangolt már viszonylag patinásnak mondható szereposztással (A Breakheart-szoros, Dirty Dancing), és tulajdonképpen a Julius Caesar felújítása sincs tele névtelen senkikkel. Hiszen Széles Tamás, Barbinek Péter, Kőszegi Ákos a mai magyar szinkron derékhadát alkotják – a napjainkban rohamos lejtmenetet átvészelő ipar utolsó éllovasai ők, akik még megmaradtak ebben a mostohán kezelt szakmában tehetségükkel, empátiájukkal, simulékony hangtónusukkal. Mégsem működik a varázs, és az eredeti/magyar hangsáv között zavarodottan ingadozó nézővel átélhetetlenre, művire vasalt Shakespeare-drámát akarnak megetetni. Hogy miért, annak több oka is van. Először is: egyáltalán nem kellene 50-60 éves filmeket újraszinkronizálni a 21. század küszöbén. Állítjuk ezt úgy, hogy ez lassan már tradicionális tömegtendencia, és a közönyös gyakorlat szériagyártásban okádja ki magából a patinás hollywood-i klasszikusok „kortárs” magyar verzióit. Mégis: legmodernebb technikával durván és érzelemmentesen beleavatkozni egy ódon film hangszövetébe, megbontani annak korhoz kötött audiovizuális egyensúlyát, akkor is gyalázatos dőreség, ha a tendencia bizonyos mértékig szükségszerű. Merthogy a diegetikus hang és kópiája – a pillanat művészetében ez mindig is így volt – szoros perceptuális entitást képez. Ez a szimbiotikus kapcsolat fellazítható – abban az esetben, ha 15-20 év múltán egy gyakorlott, professzionális színészi apparátus igénybe vételével jól összehangolt csúcsszinkron készül -, de végletes szubverzálása nemcsak a magyar szinkronválság anyagi, erkölcsi és emberi vetületeiről, hanem a hozzá nem értésről, a filmtisztelők iránti hanyag intoleranciáról is tanúskodik. A fekete-fehér kópia önmagában is ortodox hangulatot hordoz, arra kényszerítve a nézőt, hogy ösztönösen ragaszkodjon a Klasszikus Hollywood technikai apparátusához, terítse vállaira a megsárgult korhangulatot. Meg lehet tenni, hogy sorozatosan nem térképezzük fel ezt a problémahalmazt – és sajnos mi meg is tesszük. A Julius Caesarban külön szomorú, hogy az egyébként tehetséges színészek lomhán, fáradtan, bágyadtan lehelnek életet a klasszikus alakokba. Hiába remek szinkronhang Barbinek Péter, ha nincs kellően instruálva, ha érződik, hogy csak gyatrán odalökik a kezébe a szöveget, beállítják a mikrofon elé, és már mehet is a felvétel. Barbinek meg sem közelíti Louis Calhern méltóságteljes zengzetességét, hangjának tiszteletet parancsoló elevenségét: csak olyan természetességgel és monotonitással olvassa fel a szöveget, mintha természetfilmet narrálna a Discovery délutáni műsorzónájában. Kiveszik a spiritusz Széles Tamás szövegmondásából is, aki még csak meg sem próbálja utánozni a zseniális Marlon Brando visszafogott szenvedélyességét, a rezisztens orrhangján süvítő megszállottságot, a figura védjegyének számító lázadó vehemenciát. Széles is habkönnyűen, enerváltan mozog a hatalmas lehetőségeket tartogató, színészbiztos szerepben. Brandója inkább higgadt igazságosztó, mint feldúlt hazafi, hiányzik belőle a csömör, a sértettség, a ravaszság és a férfias előrelátás különleges jellemkoktélja. Gyermetegen csatázó hadvezér, lágyan öblögető bosszúálló, férfiatlan igazságtevő. Olyan, amilyet egyetlen Shakespeare-rajongó sem képzelne, vagy kívánna magának. A színészek hazudnak. Nem tehetnek mást, ezért fizetik őket. Tarján Péter valósággal bűnöz a vásznon, amikor John Gielgudként szólal meg. Színészi tehetsége akár egy utcára hajított konzervdoboznak. Túlintonált fahangja bohózatba illően kergeti, puhatolja a nagyformátumú hős összetett lélekrajzát. Tarján Cassiusa esetlenül tébláboló pojáca, nem pedig meggyőződéses hazaáruló, hiányzik belőle minden határozottság, fanyar irónia és fanatikus megalománia. Sörös Sándor százszor tehetségesebb nála, Cascája viszonylag keveset szerepel, ezért nehezen jellemezhető, de ő sem tudja hitelessé nivellálni ezt a gyatra, összecsapott, instant produktumot. Az igazság azonban az, hogy bizonyos szempontból fejet kellene hajtanunk a Central sebtében összetákolt tucatmunkája előtt.

A minap például megvásároltam a Szia, anyu! (Hi Mom!) című 1970-es Brian De Palma filmet, amelynek főszerepét az ekkor még a szamárlétrát taposó Robert De Niro alakította. Hatalmas keserűséggel konstatáltam, hogy a veterán színész magyar hangjában a néhány sorral feljebb alaposan elmarasztalt Tarjánt kellett felfedeznem. Sőt, a mellékszereplők szintjén is csupán egyetlen markáns, ismerős hangszín ütötte meg a fülemet – a hájas pornómozi-tulajdonosként remeklő Csuja Imre -, a többi szinkronhang pedig mintha robotpilóta üzemmódra kapcsolt volna. Élettelen, fásult, prozódiailag katasztrofális „színészi” teljesítmények bárgyú halmaza sorvasztotta el ezt a provokatív, érdekes nagyvárosi traumafilmet a magyar változatban. Írásommal a magyar szinkronnak egy olyan mostohán kezelt, igazságtalanul marginalizálódott szegletére – a klasszikus nemzetközi filmtermés kortárs újraszinkronizálására – tapintottam, amely az átlagos filmfogyasztót talán nem hozza lázba, de a gondos mozibarátot sokszor elkeseríti. A legijesztőbb, szinte már horrorisztikus színészi fiaskóval (magunk között nevezzük ezt az elharapódzó jelenséget „fantomszínészetnek”) az Aki szelet vet c. zseniális amerikai film legújabb magyar változatában találkoztam. Barbinek Péter, Kertész Péter és a többi nívós hang még csak-csak hozta a kötelező színvonalat, de az istenkáromlással megvádolt biológiatanárt, Catest (Dick York) szinkronizáló fiatalember (még a nevét sem jegyeztem meg az illetőnek) egy mutáló, 13-14 éves kamaszfiú (!!) orgánumával és szövegmondási kvalitásával módszeresen aláásta a filmélményt, és bárdolatlan módon tönkretette ennek a fantasztikus, többszólamú morális drámának az érzékeny szövetét. És amíg a magyar szinkron rombol – nem pedig ápol, s eltakar, ahogy kellene – addig a néző gyermekhangú fiatalemberek, szétcigarettázott, vastag hangtónusok és falsul cincogó egérhangok hektikus kakofóniájában kénytelen megismerkedni a filmtörténet klasszikusaival.